2004-ben bukott meg Medgyessy Péter. Talán e lap olvasói közül tudják néhányan, hogy nem sokkal ez után könyvet írtam róla (A Medgyessy-talány), amit egy vele készített interjú egészített ki („Elképzeltek maguknak egy miniszterelnököt” – mindkettőt a Századvég Kiadó adta ki 2004 novemberében). Az interjúkötetet Mesterházy bukása után újraolvastam. Mesterházy politikai kudarca Medgyessyt juttatta eszembe, s ha már így történt, kíváncsi voltam (mert hát, elfelejtettem), mivel magyarázta tíz évvel ezelőtti kudarcát. Az derült ki, hogy az elmúlt tíz évben az MSZP jószerivel semmit sem változott. Nagyjából ugyanazokkal a problémákkal küszködik, amelyekkel 2004 nyarán. Medgyessy Péter interjújából kirajzolódik egy lehetséges olvasat arra vonatkozóan, hogy miért tart ott a magyar baloldal, ahol, illetve miért olyan nyomasztó a jobboldal fölénye.
Azt mondja például Medgyessy, hogy „az a fajta pragmatizmus, amivel a baloldal bizonyos kérdéseket kezel, nem nyugtatatja meg az embereket”. (11. oldal) Ebben az állításban mindjárt két dolog is fontos. Az egyik: az a Medgyessy, akit azért emeltek „kívülről” miniszterelnöki pozícióba, hogy sikeres vetélytársa legyen Orbánnak, sikertelen volt az MSZP pragmatikus jellegének megszüntetésében. A másik: Medgyessy érzékelteti, hogy szerinte viszont korántsem a pragmatizmus a politika lényege. Ugyanis imént idézett mondatának van egy eleje is: „Orbán Viktor jól vette észre, hogy egy értékközpontú társadalom felé kell menni…” Azaz Medgyessy nem pusztán a pragmatizmusban (ez értelmezésemben a pénztárcákra játszó politikát jelenti) látja a hibát, hanem abban is, hogy a baloldal nem tudott váltani, áttérni egy értékközpontú politikára. 2014-re át tudott térni – vethetnénk közbe? Egyáltalán kérdés ez a baloldalon?
Medgyessy mondandójából az is kiderül: más területen is követendőnek tartja az orbáni mintát: „Orbán Viktor felismert valamit, amit a baloldalnak sem ártana mostanában már felismernie, hogy ti. a hagyományos értelemben vett pártok kora Magyarországon is lejárt. Nem működik a klasszikus pártstruktúra és pártelv, ma már az erősen mozgalmi jellegű politikai tömörüléseknek nagyobb szerep jut.” (41. oldal)
Nocsak! Mozgalmi pártok?
Sőt. Medgyessy pozitívan beszél a Fidesz által 2002 után létrehozott polgári körökről, s nyilván tágra nyíló szememet látván még hozzáteszi: „Most én – ha nem derült volna ki –Orbán Viktor politikai érzékét dicsérem”.
Akkoriban persze híre-hamva nem volt az MSZP mozgalmi jellegű átalakításának, de hát mit látnak szemeink: 2012-benmegjelent a Milla, amely ugyan mára megszűnt, de az MSZP újabban állandóan – igaz, nagyon homályosan – beszél a „civilekkel való összefogásról” (bizonyára nem a CÖF-re gondolnak), s általában az ellenzéki térfélen polgárjogot nyert, hogy újfajta társadalmi szerveződésekkel, akciókkal kell bizonyítaniuk életképességüket és gyengíteniük a regnáló kormányt.
De még mindig nincs vége. Jön a generációváltás kérdése. „Az MSZP-ben nem egyszerűen generációváltásra van szükség, hanem mentalitásváltásra… A mentalitásváltás versenyképességünk záloga… kulcskérdésnek kell tekintenünk, hogy valamivel megragadjuk a fiatalokat”. (54. oldal) 2014-ben vajon hogy áll a helyzet?
S végül jöjjön Medgyessy legmegdöbbentőbb megnyilvánulása: „Szegény, derék baloldali-liberális értelmiség megrekedt a nyolcvanas évek reformretorikájánál” (55–56. oldal). Kiderül, hogy pontosan tudja megbuktatásának valódi okát, s ez nem más, mint hogy hozzá akart nyúlni az alkotmányos rendszerhez: „Hallatlan felháborodást keltett a magyar értelmiség körében az, amit én az alkotmányos szerkezet átrendezésével kapcsolatban mondtam… Sértve érezték magukat, mert valamit kitaláltak, kialakítottak, ami – szerintük – bevált, működik, ezen nem szabad változtatni. Konzervatívabbakká váltak annál, mint ami ilyen helyzetben szerintem indokolt volna…” És még van tovább is: „A demokratikus baloldali, liberális és félkonzervatív vagy jobboldali, nép-nemzeti értelmiség tizenöt évvel ezelőtt olyan mércét, modellt állított maga elé, amely már abban az időben sem feltétlenül a legkorszerűbb volt. Akkor sem volt az úgynevezett nyugati modellről elég tapasztalatunk, de azóta a világ alapvetően meg is változott… A vita hiánya mutatja ennek a körnek az abszolút immunitását az ilyen témák iránt.” (56. oldal) Húha. Csak ennyit tudok erre mondani.
Ha valaki azt gondolná, azért idézem ilyen bőségesen Medgyessy 2004. őszi szavait, mert orákulumnak tartom, akkor téved. Azért idézem, mert mondandóját egy (sőt két) helyzet leírására alkalmasnak tartom.
Az elmúlt négy év különféle, az MSZP-n belüli programtervezeteivel indoklom ezt. Az olvasó – miért is tenné? – nyilvánvalóan nem olvas pártprogramokat, pláne ha azok olyan mennyiségben termelődnek, mint az MSZP-n belül. De a politológust azért tartja egy ország, hogy olvassa őket, mi több, észrevegye a különböző korszakokban keletkezett szövegek hasonlóságát. S a politológus meghökken.
Már azon is meglepődtünk, amikor Medgyessy utódja, Gyurcsány Ferenc (erre szerintem mindenki emlékszik) szinte minden héten újabb programforgáccsal állt elő. 2010 után az MSZP – azt hiszem – világcsúcsot állított fel nemcsak a szakpolitikai programok gazdag tenyészetében, hanem az egymásnak ellentmondó fogalmazványok kiadásában is. Miben voltak ellentmondóak? Csak egyet említek: a Fideszhez, a jobboldalhoz való viszony értelmezésében. A fentiekből is egyértelmű, hogy az MSZP-nek mindig is volt egy, a Fidesszel megértőbb és egy azzal szemben mereven elzárkózó iránya. Medgyessy (és bármilyen furcsa, a korai Gyurcsány) szelleme bőven jelen maradt. Nem idetartozik, de bőven találhatnánk „Medgyessy-szellemiségű” Gyurcsány-mondatokat még Gyurcsány miniszterelnöki korszakából is. Ezek persze mára nyomtalanul eltűntek.
Foglaljuk tehát össze, mire jutottunk. Medgyessy Péter miniszterelnökként több területen szembekerült saját pártja és az SZDSZ elitjével. A mai MSZP és Mesterházy Attila bukását – nem nehéz belátni – egy nyilvánvalóan öldöklő belső küzdelem okozta.
2004-ben az MSZP pragmatikus párt volt, amelyből Medgyessy hiányolta az értékelveket. 2014-ben e tekintetben nem láthatunk érdemi előrelépést, sőt a belső körök egymás elleni iszapbirkózása még a korábbi értékkezdeményezéseket is felemésztette.
2004-ben Medgyessy mozgalmi pártfejlesztést hiányolt – 2014-ben ez a továbbfejlesztés „kiszerveződött” az MSZP-ből; mozgalmi kapacitás a DK és az Együtt 2014–PM oldalán mutatkozik, ha mérsékelt hatóképességgel is.
2004-ben Medgyessy az alkotmányos rendszer átalakításának programját vázolja fel, igaz, sajátos módon (például a közös EP-lista tervével). Kritikája éle a konzervatívvá váló szocialista és liberális politikusok felé irányul. Csak halkan mondom (hogy mindenki értse): 2006-ban még az MSZP-n belül is van nyoma az alkotmányos reformszándéknak, gondoljunk csak a párt választási programjára, amelyben – kapaszkodjanak meg – a 2006–2010-es ciklusra új alkotmányt ígérnek. Aztán néma csend. Az alkotmányos reformszándék helyét átveszi az állagvédelem. A rendszerváltást bal- és liberális oldalról nem sikerül – hogy egy dualizmus kori kifejezéssel éljek – továbbfejleszteni. Értve ez alatt akár az új és végleges alkotmány létrehozását, akár az állam szerepének újragondolását, akár a kormányzat és az azt körülvevő intézmények egymásra hatásának tisztázását. Ilyen jellegű reformlépések hiányában talán nem véletlen, hogy a Fidesz épp azzal foghatott radikális átalakító munkába 2010 után, hogy 2002 és 2010 között nem történt lényegében semmi. Medgyessy Péter és Mesterházy Attila közös vonása, hogy egyikük sem elégedett meg az állagvédelemmel, hanem a maga módján mindkettő újítani akart. A legegyszerűbben fogalmazva: centralizált. Voltaképp ez okozta a vesztüket. Ha jobban belegondolunk: Orbán Viktoron kívül az elmúlt 25 év egyetlen más „pártmegújító” politikust sem engedett sokáig életben maradni.
A magyar balliberális oldalnak ezt a kérdést is érdemes mérlegre tennie. Ma úgy látom: a Fidesz ellen csak egy olyan ellenzéknek van esélye, amely nemcsak odáig jut el, hogy az orbáni rendszer ellentétének a híve, hanem arra a kérdésre is felelni tud: hogyan akarja továbbfejleszteni az 1990-es rendszert.
Mindenki figyelmébe ajánlom, hogy a sokat és joggal dicsért kiegyezési rendszer (1867–1918) végső soron abba bukott bele, hogy nem tudták „továbbfejleszteni”, foggal-körömmel védték a kiegyezés ellenfeleivel szemben. Nem tudhatjuk, hogy a bukás akkor is bekövetkezett volna-e, ha nincs világháború, de az biztos, hogy két – azonos rendszeren belül álló –váltópártot az a korszak nem tudott felmutatni a világháborútól függetlenül sem. Ma az ellenzék programja nem több, mint megvédeni az „eredeti” rendszerváltást az orbáni „torzítók” ellen. Azaz újraelevenedik a múlt; a hatalom az ellenzéket nem veszi komolyan, az ellenzék pedig nem kormány-, hanem rendszerváltásra tör. Ma az ellenzék az „eredeti” rendszerváltást akarja megvédeni az orbáni „torzítók” ellen.
A kreatív ellenzéki politika az alkotmányos rendszer korszerű újraértelmezésénél kezdődik.
A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója
***
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
