Aztán a túlélők újraépítettek mindent, sőt, a világ viszonylag állhatatosan halad valamerre, amiről visszanézve azt szoktuk mondani, hogy az volt előre. Most már azt is tudjuk, hogy néz ki a Plútó az ő cuki kis holdjaival, és azt is, hogy a pentakvark nemcsak az elméletben, de a valóságban is létező szubatomi részecske, még ha egy elég nagy hadronütköztetőre van is szükség az észleléséhez.
A Plútóról készült fényképsorozat és a pentakvark léte felől szerzett bizonyosság az elmúlt napok terméke, éppen úgy,mint az Európát hosszú ideje páni félelemben tartó görög válság (átmeneti) elhárulása vagy a Közel-Kelet jövőjét átrajzoló iráni atommegállapodás.
Igazán megszokhattuk volna már, hogy válságról válságra bukdácsolunk,
elvégre ezt tesszük, amióta egyáltalán emlékszünk a múltunkra. Jövünk, megyünk, menekülünk, hódítunk, rettegünk, aztán valahogy mégis túléljük, építkezünk, gyarapodunk, és kezdődik az egész elölről.
2015 júliusa ezzel együtt benne lesz a történelemkönyvekben, mert két olyan nemzetközi válságban sikerült áttörést elérni, amely valóban súlyosan fenyegette – no nem az emberiség létét – a status quót, a dolgok folyásáról, a jövőről alkotott képünket. A görögök természetes szimpátiát ébresztettek ügyük iránt, hiszen ki ne remélné, hogy minden válság és megrázkódtatás ellenére is lehet jobb, de legalább nem rosszabb az élete. Ha nekik sikerült volna, mindenkinek sikerülhetne, márpedig a remény legalább olyan fontos alkotóeleme a boldogságnak, mint az elégedettség.
Alekszisz Ciprasz görög kormányfő a mesebeli szegénylegény szerepében mindannyiunk hőse lett – még ha pontosan lehetett is tudni, hogy veszíteni fog.
Bármilyen ügyesen blöffölt is, az ő lapjaival nem lehetett nyerni. Néha a pofátlanságig szemtelen viselkedésével és politikájával felingerelte a sokfejű, de leginkább csak német és francia kobakjával gondolkodó brüsszeli sárkányt, aminek az lett a vége, hogy az optimálisan elérhetőnél rosszabb feltételekkel kellett beérnie. Végső soron rá fog menni a karrierje, de ennél nagyobb baj, hogy a görögök a szükségesnél is nagyobb áldozatokat hozva, nehezebben fognak élni a következő években, évtizedekben.
Márpedig tisztességes politikusnak aligha lehet más a célja, mint hogy minél több ember minél könnyebben boldogulhasson. Ha Cipraszt tisztességes politikusnak tekintjük, akkor megállapítható, hogy kudarcot vallott. Még nem volt végleges a görögök újabb, immár harmadszori megmentéséről szóló egyezség, amikor Francois Hollande francia elnök előállt régi ötletével: az eurózónának közös kormányra és költségvetésre, esetleg közös parlamentre, de mindenképpen nagyobb belső egységre és szolidaritásra van szüksége.
Vagyis a görög válság – ha tényleg sikerül legalább átmenetileg úrrá lenni rajta, és ha Hollande meg tudja győzni Angela Merkelt az általa javasolt út előnyeiről – erősebb európai integrációhoz vezethet.
Ebből mi, magyarok sajnos ki fogunk maradni,
mert az előző tizenegy év kormányai 2004-es EU-csatlakozásunk óta mindig a rövid távú előnyöket választották, és ezekért cserébe lemondtak a hosszabb távon jelentkező haszonról. A politikusok most is azt számolgatják, hogy a baltiak, a szlovénok és a szlovákok, akik erőltetett ütemben, a nehézségeket is vállalva, bevezették az eurót, mennyivel kényszerülnek emiatt most beszállni az új görög mentőcsomagba.
Pedig azt is nézhetnék, hogy mondjuk tizenöt-húsz éves távlatban mennyivel fognak gyorsabban fejlődni a kimaradóknál, például a lengyeleknél vagy nálunk, mennyivel stabilabb, kiszámíthatóbb lesz a gazdaságuk, élhetőbbek a hétköznapjaik.
Az egész Európai Uniónak – és persze az eurónak is – azóta jósolnak gyors véget, amióta megszületett. Most az látszik, hogy ha a görög válság nem ölte meg egyiket sem, akkor feltehetőleg a következő krízis sem fogja.
Továbbá ha a kettő között ismét lesz egy kiadós fellendülési időszak, akkor ezek a hetek egy új, remélhetőleg nem túl rossz korszak kezdetének fognak számítani.
Ugyanez a helyzet a nagyon nehezen, ha a titkos szakaszt is beleszámítjuk, úgy hároméves tárgyalássorozat végén megszületett iráni egyezséggel is. Ez lényegét tekintve néhány évvel mindenképpen késlelteti egy iráni atombomba megépítését, jóllehet a szakértők szerint Teherán, ha úgy döntene, három-hat hónapon belül össze tudna rakni egy robbanószerkezetet, a tudás, a technológia és az alapanyagok zöme a rendelkezésére áll.
A megállapodással kapott idő alatt azonban kiderülhet, hogy az iráni vezetés, legalábbis egyelőre, valóban nem akar atomfegyvert, hogy
a világgazdaságba való integrálódással többet nyerhet, mint a négy évtizedes „szabadságharccal”, talán még az is, hogy az iráni társadalom egyre nagyobb része a XXI. században akar élni.
Irán szövetségesei Szíriában és Irakban nehéz helyzetben vannak, részben ugyanazzal az ellenséggel néznek szembe, mint Egyiptom, Szaúd-Arábia vagy az Emírségek.
Izrael persze a történelmi tapasztalatok alapján jogos aggodalommal szemléli, mi történik a régióban,
és meglehetősen ideges, mert a korábbinál kevesebb befolyása van a történésekre. Ami persze nem zárja ki, hogy jól jöjjön ki a változásokból
– rövid távon mindenképpen nagyobb biztonságban érezheti magát, hiszen a síita és szunnita szélsőségesek még jó ideig egymással lesznek elfoglalva.
|
...és Teheránban
Morteza Nikoubazl / Reuters |
Barack Obamát eddig azzal bírálták, hogy „nem ért el semmit”, az új kritika arról szól, hogy miután már csak másfél éve van a Fehér Házban, az utókorra gondolva, az „örökségét” építgeti. A kettő egyszerre semmiképpen sem lehet igaz, de maradjunk annyiban, hogy még mindig jobb valós eredményekből építeni saját emlékművet, mint elvesztegetett nyolc év után egy rosszabb Amerikát és világot hátrahagyni, mint amit átvett. A közelmúltban erre is volt washingtoni példa, de az is igaz, hogy az első elnöksége legelején kapott Nobel-békedíj keltette várakozásnak nehéz teljes egészében megfelelni.
Persze mindig
vannak politikusok, akik a rettegés légkörében érzik jól magukat. Általában azok, akiknek nem az építkezés az erősségük,
de hát ismerjük őket, az elmúlt néhány ezer évben mindenféle változatukhoz volt már alkalmunk, bajuszosokhoz, szakállasokhoz és simára borotváltakhoz egyaránt. Minden korban akadtak, akik fizikai vagy szellemi falakkal akartak védekezni a változások ellen. Az eredményt ismerjük. Semmilyen kerítés nem tartja távol a nemzetközivé vált gazdaságot, az egyre melegebb időjárást vagy akár csak az azzal együtt érkező parlagfüvet…
A végére volna még egy aktuális jó hír. Sikerült megállítani az AIDS-járványt, a betegség tizenöt év alatt akár teljesen el is tűnhet. Az ENSZ jelentése szerint közös erővel 2000 óta nyolcmillió halálesetet sikerült megelőzni. Harminc évvel ezelőtt egyesek már Afrika elnéptelenedését vizionálták, most meg az a baj, hogy a túl gyorsan növekvő lakosság egy része a jobb élet reményében inkább felkerekedne. Amiből csak az a tanulság, hogy ha az óvatosság indokolt is, a majré pedig gyakran természetes, ösztönös reakció, arra vigyázni kell, hogy a félelem ne bénítson meg bennünket. Abból biztosan nem sül ki semmi jó.
