galéria megtekintése

Majd ha értelme lesz

Az írás a Népszabadság
2014. 10. 09. számában
jelent meg.


Gergely Márton
Népszabadság

És akkor most reményt kéne adni az embereknek, fel kellene mutatni egy példaképet, akire mindannyian büszkék lehetünk. De nehéz feladat!

Péntek 11 órakor bejelentik, ki nyerte az idei Nobel-békedíjat. Addigra a hírekben már minden bizonnyal bemondták, aznap hány páncélos járművet robbantottak fel Szíriában és Irakban, beolvasták a rakétatámadásban megölt terroristák és a járulékos kárként szikár félmondatban elkönyvelt civilek számát, illetve az Iszlám Állam által elkövetett leírhatatlan bűnök délelőtti listáját.

Nem sokkal a díj bejelentése után talán Ukrajnából érkező hír tolja majd le a címlapokról a kitüntetettről szóló cikkeket. Meglepetést ez nem okozna: a donyecki egyezség dacára továbbra is folytatódik az öldöklés, és túl gyakran kerülnek ártatlanok a tűzszünet lővonalába. Azt a hírekbe már be sem mondják, hányan vesztik életüket Gázában azért, mert a masszív nyári bombázások miatt hiányzik az alapszintű egészségügyi ellátáshoz szükséges infrastruktúra. Vagy hány izraeli és nigériai gyerek riadt fel újra rémálmaiból iskolatársai elrablása, meggyilkolása miatt.

 

Miközben a norvég döntőbizottság tagjai keresik a felemelő történetek főszereplőit, lelki szemeim előtt a hóhérja előtt térdelő James Foley arcát látom, az izraeli tinédzserek temetésén zokogva egymásra boruló apákat, az apró holttestek fölé hajoló palesztin anyákat. Oslóban talán azon gondolkodnak, hogy a rendszerváltás 25. évfordulóján Helmut Kohl megérdemli-e a díjat, nekem pedig az a 48 oroszbarát tüntető jut eszembe, akik bennégtek az odesszai szakszervezeti székházban, miközben a kívülállók a gyilkosoknak tapsoltak; és elképzelni sem merem annak a közel 300 embernek az utolsó másodperceit, akiknek repülőjét oroszbarát háborúzó félőrültek lőtték le, majd akadályozták, hogy legalább a holttestük ne a kánikulában induljon bomlásnak.

Az MH17-es malajziai járat egyik áldozatának letakart holtteste egy, az orosz határ közelében lévő ukrán mezőn
Az MH17-es malajziai járat egyik áldozatának letakart holtteste egy, az orosz határ közelében lévő ukrán mezőn
Maxim Zmeyev / Reuters

Pénteken a fogadóirodák szerint könnyen lehet, hogy bejelentik Ban Ki Mun ENSZ-főtitkár, Catherine Ashton volt EU-külügyminiszter vagy éppen Bill Clinton volt amerikai elnök díjazását. Azon a reggelen a napi rutin részeként a „Hozzátok vissza lányainkat” Facebook-csoport közzéteszi, hogy már 179 napja nem tudják, mi lett a Boko Haram által elrabolt 273 diáklánnyal. Nem kéne Barack Obama után a feleségének is odaítélni a díjat, mert csatlakozott egy szelfi erejéig az emberrablás elleni akcióhoz? A világ teljes tehetetlenségét jól visszaadná.

A legesélyesebbek listájának élén Ferenc pápa és Denis Mukwege áll. Utóbbi igazán méltó díjazott lenne: a Kongói Demokratikus Köztársaságban dolgozó orvos a fegyveres konfliktusokban megerőszakolt nőkön próbál segíteni, az általa alapított kórház az áldozatok testi-lelki megmentését tűzte ki céljául. Minden csodálatom ellenére rettegve kérdezem: ennyit tudnánk hétmilliárdan az idei háborúk és kegyetlenkedések ellen felmutatni? Nem most kéne jönnie a valódi államférfiaknak/hölgyeknek, akik megálljt parancsolnak az erőszak spiráljának, kezet nyújtanak, megegyeznek?

Hogy nem csak én vagyok kétségbeesve, jól mutatja Ferenc emlegetése. Nem túlvilági segítséget vár ugyanis tőle oly sok ember, hanem evilági reményt, új hangvételt, nyitást a szegények és elesettek, a szenvedők és áldozatok felé. Az első lépés megtételében – ahogy bizonyította – segíthet a pápa, de a valódi változáshoz nem rá van szükség.

A Nobel-békedíjat tartsuk meg későbbi évekre. Előbb ki kéne érdemelni a reményt.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.