Megint a szokásos történet.
A rendszerváltás utáni években megpróbálkoztunk az önigazgatás szabadságával, és létrehoztuk a Nemzeti Kulturális Alapot, hogy ott a szakmai közösségük által delegált kultúrmunkások oszthassák az állami kulturális támogatásokat: ők tudják a legjobban, ki, mire érdemes közülük. De azért legyen miniszteri keret is, legyenek minisztériumi delegáltak is, és legyen mindig egy kicsivel több ügyeskedés, protekció, baráti osztogatás is. Jusson a barátoknak, ne feledkezzünk meg például a giccsszobrász alkotásairól sem. Így megy ez, ilyen a politika – nyugtáztuk megadó bólintásokkal, és próbálta mindenki „kibulizni”, amit tudott, valóban fontos célokra, amelyekből amúgy nem lett volna semmi.
És akkor látta a hatalom, hogy ez remekül működik, úgyhogy most csúcssebességbe kapcsol: érkezik Fekete György és
a Magyar Művészeti Akadémia, az önigazgatásnak végleg vége. Ezentúl minden jel szerint Feketéék mondhatják meg a kormánnyal együtt lényegében minden szétosztásra szánt művészeti fillérről, hová menjen, de azért ragaszkodnának ahhoz is, hogy a művészszervezetek képviselői is jelen legyenek dísznek a kollégiumokban.
