Amint azt az Index újságírója, Csonka Anna a helyszínről jelentette, ezektől az emberektől alig volt mit elvenni, szánalmasan kis nyugdíj, születésnapra kapott ajándék, pénz, édesség, ruha, cipő, ehhez még némi számlatrükközés étellel, itallal, pelenkapénzzel; a rendőrség most többrendbeli sikkasztás gyanújával nyomoz.
Elmondható tehát, hogy a temetkezési vállalkozó semmi mást nem tett, mint megértve az idők szavát, racionalizált egyet a temetőben. Azt kell mondanunk, hogy sajnos az emberek többsége a társadalom legszegényebb csoportjába tartozva is külön-külön hal meg, egymás után, nem pedig egyszerre.
Ez azzal is jár, hogy midőn eltemetik őket, külön-külön kell jelentős energiákat mozgósítani azért, hogy porhüvelyük a hullakamrából a sírgödörbe kerüljön; meg lehet nézni a temetőket, eléggé hézagosan és rossz kihasználtsággal állnak egymás mellett a sírok. Szalai Anna Népszabadság-beli cikkéből tudjuk, hogy Budapesten eredetileg a csepeli temetőben akarták kialakítani a szegények parcelláját, ott azonban nem volt hely.
Most az Új köztemető egyik régi parcellája van kijelölve, amely ideálisnak tetszik: a rokonságnak mindössze két kilométert kell a ravatalozótól a sírig megtennie vállán a koporsóval, hogy aztán a törvény szerint önkezével eressze le a szintén önkezével ásott sírgödörbe a megboldogultat, ám mivel félő, hogy a hozzátartozók sírásás közben emberi maradványokba ütköznek, és nem tudnak mit kezdeni a csontokkal, állami pénzből kell rekultiválni a területet, hogy aztán a lehető legésszerűbben lehessen kihasználni.
A kihasználtság fontos. Az ugyan lehet, hogy fogy a magyar, s pár évtized múlva sokkal kevesebb temetésre lesz szükség, viszont a legfelsőbb úri osztály egyre nagyobb temetkezési helyre tart igényt. Már most észrevehető a temetőkben, hogy egyre szélesebbek a kerítéssel elzárt magánsírkertek, sőt, ismerve legfőbb állami vezetőink és a hozzájuk tartozó elit ragaszkodását a nemzeti tradíciókhoz, fel kell készülni a lóval való temetkezésre, ahhoz pedig még több hely kell.
Nem nehéz belátni, hogy a semmire se használható alsóbb néposztályok számára egyetlen nagy, közös tömegsírt fenntartani sokkal kifizetődőbb, nem szólva arról, hogy a rengeteg régi, és lényegében semmi újat nem mondó, csak a már unalomig ismert szöveget ismétlő fejfák elhagyásával is csökkenne a rezsi. S akkor már csak egy szimpla réztábla kell, hogy „Nem hagytunk senkit az út szélén”.
A szerző az Élet és Irodalom munkatársa
