Nálunk a vér nélküli rendszerváltozás is világháborús pusztítással jár

Ha a megindult folyamatok folytatódnak, tíz év múlva olyan lesz, mint Békés megye jó néhány más, lepukkant, munkahelyeit vesztett települése. Húsz év múlva pedig elborítja a vidéki Magyarország Borsodban, Szabolcsban már kiteljesedett, gyors ütemben terjedő, ma visszafordíthatatlannak látszó leromlása.

Riportunkból kiderül, hogyan tesz tönkre a mai állam egy 230 éves, Európában is számon tartott, élenjáró kultúrát és vele egy jelenleg 5400 fős település többségének egzisztenciáját.

Miért is? Csak.

Hogy Mezőhegyesen is befejezze a rendszerváltozást, helyzetbe hozza azokat, akik betagozódnak az új, ismét örökkévalónak gondolt rendszerbe.

Miközben az állam támogatni látszik, hogy a Ménesbirtok különös, történelmi hangulatot árasztó épületeit a világörökség részévé tegyék,

kíméletlenül tönkreteszi a döntő részét mindannak, ami a közelmúlthoz és a jelenhez tartozik – az itt élő emberek nagyobb részének az életével együtt.

Megfigyelhető Mezőhegyesen szinte minden, ami a történelmi sorsfordulókon rendre nem emeli, hanem visszahúzza Magyarországot. Nálunk a békés rendszerváltozás is világháborús méretű károkozással, temérdek addig létezett érték dühödt lerombolásával, új, végig nem gondolt irányokba való, felülről kikényszerített nekilódulással jár.

Mezőhegyes úgy élte meg az 1990-es változást, hogy akkorra az 1784-ben alapított Ménesbirtok mellé fokozatosan kiépült az élelmiszer-termelés és - feldolgozás vállalati rendszere: az európai színvonalú és sok munkát adó vetőmagtermelés mellett ott voltak az állattartó telepek, a szeszgyár, a cukorgyár, a vasipari üzem, a műszaki csodának számító öntözési rendszer.

Mindehhez biztos foglalkoztatás, sokoldalú helyi értelmiség, szolgáltató szféra, kulturális és civil szervezetek sokasága társult. Ezt a fejlődést koronázta meg az 1989-ben elnyert városi cím. Innen kellett – és lehetett – volna továbblépni. De nem.

Az első nagy rést 1997-ben a cukorgyár eladása ütötte ezen a biztonságosnak tűnő világon. Az állami döntéshozók valószínűleg tudták, a külföldi „befektető” azért veszi meg a gyárat, hogy bezárja.

Sokszorosan többe került a magyar költségvetésnek a munka nélkül maradt sokaság segélye, korkedvezményes és rokkantnyugdíja, mintha támogatta volna a cukorgyártás fennmaradását. Addig ezek a földek – Magyarország legjobb minőségű földjei – közvetve az egész lakosságot biztonságosan eltartották. Mezőhegyesre a cukorgyár bezárásával szabadult rá először a bizonytalanság és a jövőtől való félelem – az az érzés, amely mára a magyar társadalom egyre nagyobb részét hatja át és teszi fogékonnyá a tömeges lecsúszásra magyarázatot és megoldást kínáló ordas eszmékre.

Mezőhegyesen pontosan megfigyelhető az a terméketlen vita, amely a piac és az állam szembeállításával zajlik.

Az állami kézben lévő Ménesbirtok több száz éves története, az életüket ott eltöltő korszakos jelentőségű szakemberek munkássága, a kiépült foglalkoztatási rendszer, a követelmények és juttatások kölcsönösen elfogadott egyensúlya azt bizonyítja, hogy az állami tulajdonos is lehet jó gazda. A Ménesbirtok 2004-es privatizációja óta eltelt évtized pedig arra példa, hogy a magántulajdon sem szükségszerűen vezet a munkavállalók kizsigereléséhez, a tömeges létszámleépítéshez, a szociális szerepvállalásnak az államra hárításához.

Mégis szokás szembefordítani egymással kétféle – a maga helyén egyaránt értékes – gondolkodásmódot.

Cselédmentalitás – mondják mezőhegyesi családi gazdák arra, ha valaki nem akar többet, mint ledolgozni a napi nyolc órát, megkapni azért a biztos fizetést.

Az ilyen ember megbízik a vezetőiben, rájuk hagyja a döntéseket – de mindent megtesz, amit kérnek tőle. Ezzel helyezi szembe magát az, aki földet szerez, gürcöl éjjel-nappal, előbb maga és a családtagjai – majd mikor már van elég munkanélküli, akkor mások is odakényszerülnek az egyre növekvő gazdaságába.

Ő is ad munkát – de kevés embernek, és a lehető legkevesebbért. Sánta Ferenc a szinte már elfeledett Húsz órában így írja ezt le: „... más parancsol ismét. A módos gazda! (…) rosszabb az a nagynál, mert kicsi, s nagyobb akar lenni. (…) Nem parancsoltathat, hanem maga parancsol – hát kétszer keményebben!”

Dél-Békésben napszámosszervező vállalkozások működnek. Egy szomszéd településről egy „bandagazda” fél áron elvállalta volna a Ménesbirtoktól a helybelieknek a jelentős jövedelmet jelentő nyári idénymunkákat. De van ennél is lejjebb: mások Romániából még olcsóbb idénymunkásokat toboroznak. Visszatér a summásság: távoli vidékekre kell menni nyáron, hogy a tél túléléséhez megszerezze a fizetséget a szegény ember. Ebben a világban nincs munkahely, órára annyit fizetnek, amennyit dolgoztatnak. Többnyire nincs egészségbiztosítás, és nem lesz nyugdíj sem.

Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság

A jelek szerint visszafejlődik a mezőgazdasági technika. Megszűnik az igényes és jól fizetett, nagy hozzáadott értéket adó vetőmagtermelés. Lesz helyette kommersz takarmány- és olajosmag-termelés – szinte foglalkoztatás nélkül. Nem szűnik meg a nagybirtok, csak más formája kerül előtérbe: a 20-50-70 hektárhoz jutott családi gazdák keveset költenek gépre. Kihasználják a családtagokat egyenként is megillető adókedvezményeket, maguk jelentkeznek be az uniós támogatásért, de a földet átadják egy másfajta nagybirtoknak, amely műveli, a termést eladja, költséggel-haszonnal elszámol.

Nála nincs területi plafon, mert nem ő a földhasználó – ő elvileg csak szolgáltat. Akit említettek nekem, háromezer hektárt művel mindössze tíz traktorossal. Őket is elküldi télen a munkaügyi központba, hogy az állam adjon nekik közmunkát. A Ménesbirtok nyolcezer hektárját 120-150 magángazda kapja majd meg, akiknek nem az lesz az érdekük, hogy állatot tenyésszenek, munkahelyet teremtsenek, hanem már kész a modell, hogyan lehet a földbérleti jogot busás járadékjövedelemre váltani. Családostul négy-ötszáz embernek – az 5400 közül.

A mezőhegyesiek örülnének, ha a Ménesbirtok régi épületei a világörökség részei lennének. A magyar örökség súlya azonban egyre jobban nyomja a vállukat.

Mintha feltámadna a népi írók műveiben leírt, rég elfeledett világ.

A gyermekszegénység és -éhezés friss statisztikáihoz illik szintén a Húsz órából az a jelenet, amikor ebédnél csak a gazda vehet húst a tálból, a napszámosok nem. Az egyik napszámos éhező gyereke sír egy falat húsért. Apja megszegi az íratlan törvényt, és ad neki. A feleségével együtt azonnal kirúgják őket a nyomorúságos napszámból is.