Ha az igazságomat keresem, kinevetnek. A tisztességes emberek földönfutó menekültek lesznek a saját hazájukban. Nekünk innen nincs más kiút, csak a temető – mondta sírástól elcsukló hangon az újságíróknak a lakásában Biharvári Gyuláné, aki maga és a férje is csak kerekes székkel tud közlekedni. Biharváriékat szeptember 20-án kiteszi a végrehajtó az otthonukból, amelyet nem hitelre vásároltak, hanem az utolsó fillérig kifizettek – értékét egy közös, dolgos, alsó középosztályi élet munkájában gyűjtötték össze. És mégis. (Mert az építési vállalkozó ráterhelte a hitelét a lakásokra is.)
Biharváriékat én jobban sajnálom, mint azt a 160 ezer távolról jött menekültet, aki szeméthalmostul, fénylő szemű kisgyerekestül, Freedom!, Freedom! kiáltásokkal feltartóztathatatlanul zúdul keresztül az országon. Pedig közülük is nagyon sokat nagyon sajnálok. Ám abban, hogy a migránsok földönfutók lettek, Magyarországnak nem volt szerepe. Abban van, hogy kell-e a szükségesnél többet szenvedniük, amíg itt vannak, és a magyar hatóságok végrehajtják rajtuk a más helyzetre készült uniós előírásokat.
De őket nem a magyar társadalom – harácsoló vállalkozó, ravasz ügyvéd, furmányos jogszabályok, jogot, és nem igazságot szolgáltató bíróság, két mozgásképtelen embert joviálisan, a törvény nevében az utcára küldő végrehajtó, emberi bánásmódot nem ismerő, kintlévőségét a gyengén és ártatlanon, nem pedig az erős és kíméletlen, a hitelét nem törlesztő vállalkozón behajtó bank, a félárú lakásra leső ingatlanspekulánsok – teszi földönfutóvá egy európai demokráciában.
