Magyar idők

Természetesen nagy örömmel konstatálom, hogy a tradicionális és megbonthatatlan lengyel–magyar barátság tovább mélyül, és a közeli jövőben már kiterjed a közös jövedelemszabályozás eszközrendszerére is. Ha ez az új módi, akkor javaslom, hogy ne csak a tervezett brutális adóztatási regulát vegyük át, hanem Lengyelország korábbi válságkezelő, gazdaság- és piacélénkítő intézkedéseit is. Gondolkozzunk el azon (és akár követhetjük is a lengyel szisztémát), hogy a V4-es klub legnagyobb országában 9,7 százalék a közszférában dolgozók aránya, míg nálunk 18,8%. Igen-igen, Lengyelországban feleakkora bürokráciával irányít és szabályoz az állam, mint szeretett hazánkban. Ezt lenne érdemes átvenni a különadóztatás helyett. Követhetnénk a jó lengyel gyakorlatot az üzletek vasárnapi nyitva tartásának engedélyezésében is! A katolikus Lengyelországban ugyanis nem okoz gondot a hitélet és a kiskereskedelmi tevékenység hétvégi összehangolása, és erre talán Mária országában is lenne mód.

Marabu rajza

Ízlésemmel nem egyezik, hogy Magyarország „kisinas” módjára sunyítva és alulnézetből figyeli a lengyel eseményeket. Aligha minősíthető sportszerű magatartásnak, hogy legjobb barátunkat engedjük a ringbe azért az uniós pofonért, amit mi már tavaly megkaptunk. Hová tűnt a híres magyar bajtársiasság és nemzeti büszkeség? Ha Lengyelország – hozzánk hasonlóan – elbukja Brüsszelben a sávos adóztatást, akkor mi sem erőltetjük tovább az utált különadó rendszeresítését, ha pedig nem, akkor a miniszteri biztos úrral az élen ismét „letérdeltetjük” a kereskedőinket?

Teljességgel elfogadhatatlan, hogy a kereskedelempolitikáért felelős miniszteri biztosként nyilatkozó személy – aki „másodállásban” a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara (BKIK) elnöke és a Magyar Vállalkozók és Munkaadók Pártjának vezetője – adóemelést indítványoz, azaz olyan intézkedést pártol, amely rontja a Magyarországon működő vállalkozások versenyképességét és jövedelmezőségét. A közérthetőség kedvéért: Szatmáry Kristóf területi kamarai elnök fellépése körülbelül úgy értékelhető, mintha egy szakszervezeti vezető a vállalati bértárgyalások során hevesen követelné a dolgozók munkabérének jelentős csökkentését. Először jót mosolyognánk, aztán nagyot káromkodnánk, a többi lehetséges következményt nem részletezem.

Mivel nem ismerem Szatmáry törekvésének hátterét, úgy gondolom, nem elegáns a különadó ismételt bevezetését szorgalmazó BKIK-elnök (országgyűlési képviselő és bizottsági alelnök, pártelnök, miniszteri biztos és BVSC-klubelnök) fellépésének indítékait feszegetni. Kicsit ellentmondásosnak tűnik az egymással nehezen összeegyeztethető funkciók vállalása és egyidejű betöltése, de engem igazából ez az „álláshalmozás” nem nagyon érdekel. Rágódjon rajta az, aki akar és tud is ellene tenni valamit. Én csak annyit kérek a budapesti kamara elnökétől, hogy tevékenységét a jövőben kizárólag a vállalkozások működési feltételeinek javítása érdekében fejtse ki. Tisztában vagyok azzal, hogy a BKIK nem harcos érdek-képviseleti szervezet, de az talán elvárható tőle, hogy a köztestületi formában működő és jól finanszírozott gazdasági önkormányzat első embere ne forduljon szembe önkéntes tagjainak és a kamarai hozzájárulás fizetésére kötelezett vállalkozók tízezreinek akaratával és érdekeivel. Egy köztiszteletben álló személy idevonatkozó tanítását ajánlom elnök úr figyelmébe. „A legfontosabb célunk ebben az életben az, hogy segítsünk másokon. És ha nem tudsz segíteni másoknak, legalább ne bántsd őket!” (Tendzin Gyaco, a 14. dalai láma). Megszívlelendő bölcsesség.

A szerző a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége főtitkára