Tanulság mégis van, nem is kevés. Valós alternatívaként lebegett sokak előtt, hogy bojkottálni kellett volna ezt az egész NER-t. Magam sem voltam a bojkott híve, habár a legközelebbi országgyűlési választások esetében már nem zárom ki, hogy mégis e mellett törjek lándzsát. (A közelgő EP-választás esetében viszont teljesen más a rendszer, merthogy ez szavazatarányos és tisztán listás. Csapatok vs. csapatok. Nincs határokon kívülről való levélszavazás, nincs kényszerkoalíció, nincsenek miniszterelnök-jelöltek stb., habár a sajtó- és médiahelyzet sajnos ugyanaz. Az ősszel esedékes önkormányzati választások bojkottálása pedig azért értelmetlen, mert a kiüresített helyhatósági pozícióknak alig van hatalmi tétje.) A gyakorlat megmutatta, hogy a hatalomnak elég minden negyedik szavazópolgár voksának elnyerése, s ez automatikusan kiadja a kétharmados parlamenti „győzelmét”. A gyakorlat megmutatta, hogy a „győztes” harmadannyi szavazattal is képes egy-egy mandátumhoz jutni a leggyengébb bekerülőhöz képest.
Sokan állítják, hogy hiba volt összefogni az MSZP-ből kivált, illetve az ez utóbbiakhoz csatlakozó erőkkel. Szerintem pedig szükségszerű volt. Annak ellenére is, hogy én sem örültem neki, mert a baloldaliság nem könnyen vegyíthető a szabadkapitalista, neoliberális eszmékkel. Mégis megtettük, mert a demokrácia iránti vágyat véltük elégséges kötőanyagnak.
A legtöbben viszont azt állítják, hogy késői volt az összefogás, s így a mondanivaló időben nem tudott összeérni. Ezt vitatom, mert a fenti okoknál fogva a mondanivaló soha nem tud összeérni, a demokratikus elkötelezettségen túlmenően, s mint láttuk, ez kevés. (Megjegyzem, normális demokráciákban a demokratikus erők versenyeznek egymással.)
Megoszlanak a vélemények abban a tekintetben, hogy alkalmas volt-e a közös miniszterelnök-jelöltünk? A fórumaink tömeges tanúsága szerint igen, a sajtó nagyobbik hányada szerint meg nem. (Alkalmasság dolgában azért mégis legyen annyi támpont, hogy Mesterházynak sokkal-sokkal több gyalázkodást kellett kibírnia, mint a mára túlnyomórészt kormánypártivá vált sajtó által „udvariasan” megkímélt Orbánnak.) Én viszont minden lehetséges kritika dacára kitartóan azt gondolom, hogy egy demokratikus gondolkodású ember lényegesen jobb jelölt, mint egy hatalmi tébolyban fetrengő, stadionokkal és sasos zászlókkal kérkedő, betegesen hazudozó, népnyúzó rablóvezér.
Többen azt is hangoztatták, hogy gyenge volt a kampány. Kétségtelen, a diktátorokkal szembeni nyilvános, politikai kampány többnyire gyenge. A diktátorok akkor buknak, amikor elszámítják magukat. Orbán egyelőre nem számította el magát. Ellenfeleit anyagilag persze kicsinálta, amit jól mutat az, hogy a kormányváltó összefogás együttesen is kevesebb pénzből kampányolhatott, mint Schmuck Andor, avagy más kalandorok mozgalmai.
Politikai egység, média és pénz hiányában ennyit tudtunk. Nem kimagyarázás, csak tény, hogy az MSZP mégis növelni tudta a szavazóinak a számát (bár kisebb mértékben, de sajnos a Jobbik is), a Fidesz pedig a mi bővülésünk közel háromszorosát vesztette 2010-hez képest. Az eredmény viszont ugyanaz: kétharmad. Ennél vaskosabb bizonyíték kevés adódhat a csalásra.
Immár soha nem tudjuk meg, mi is lett volna a választások kimenetele, ha tisztességes lett volna a jogi környezet, ha lett volna méltányos nyilvánosság, s ha a levert milliók polgári öntudata erősebb lett volna a nyertesek százezreinek aktivitásánál. Azt viszont tudjuk, hogy újdonsült kritikusaink picit sem jeleskedtek a fentiek orvoslásában, de a szerintük belső anomáliáink elrendezése ügyében is bőszen hallgattak, leszámítva a halk sugdolózásra alkalmas helyeket. Elismerem, mindig van mindenen javítani való, de az nem jó, ha a belső motorosok akkor válnak külső megfigyelővé, amikor a gépet a fal állítja meg.
Aztán volt/van egy Simon-ügy is. Nem tudom, normál ésszel mi a vérlázítóbb, egy esetleges (bár nagyon is ködös) korrupciós történet, vagy az, hogy az ún. koronatanú életét veszti a hatóságok kezei között?
Simon és Rogán egyazon eset. Több a látható vagyon, mint a jövedelem. Az egyiknek börtön jár, a másik pedig mandátumhoz jut. Ez lenne a választók valós akarata? Ugyan már!
A magyar zsigerek persze megszokták az évszázadok során, hogy a hatalom birtokosai másokkal nem egyenlők a törvény előtt. Orwelli jelzővel élve: egyenlőbbek. A magyar zsigerek persze hosszan képesek tűrni az igazságtalanságokat, sőt, a dörgölődzés sem ritka. A magyar zsigerekre jól tud hatni az, aki a nemzeti sikertelenséget lovagolja meg. A magyar kudarcokért Orbán szerint az EU a felelős, Vona szerint pedig ezenfelül a cigányok és a zsidók is. Ha csak rövid magyarázatot adnak, akkor meg a szerintük kommunisták, udvariasabban: a baloldal. Egyik kezükkel röhögve kasszírozzák (pénztárgép nélkül!) a bamba Brüsszel euróit, a másikkal meg a sanda Moszkvából vagy akár Teheránból igyekeznek „ezt-azt” felmarkolni. Igaz, embereik azért más zavarost is felkeresgélnek…
Szóval szélsőjobbos ország lettünk. Úgy tűnik, a népakarat szerint erre van a legnagyobb igény. Persze láttunk már ilyesmit kis hazánkban! Nem lett jó a vége…
A történelem úgy hozta, hogy politikailag újabb erőpróba előtt állunk. Az európai parlamenti választások következnek. Miközben az a valóságos kérdés, hogy a magyar politikai pártok milyen arányban képviseljék a magyar választópolgárokat ebben az európai testületben, a Fidesz és a Jobbik egyaránt úgy állítja be a helyzetet, mintha követeket kellene küldeni az ellenséghez. A népbutításnak eme fokához viszont teljesen felesleges EU-tagnak lennünk! Igaz, egyre kevésbé vagyunk azok. Magyarország stratégiai érdekeit úgy Orbán, mint Vona immár az EU-n kívüli pontokhoz köti. Orbán atomerővel Moszkvához láncolja hazánkat, Vona pedig a piszkos munkát végzi az eddigi szövetségi rendszerünk gyalázásával.
Ezt a két mételyt nehéz lesz kivágni az ország testéből. Miközben az EU is rengeteg változtatásra szorul, úgy végképp nehéz. A világpolgári lendület viszont túl sok a magyarnak. Aki világpolgárnak gondolta magát, az már alighanem elment innen. A maradók soraiban egyre erősebb a provincializmus kultusza, s a minél rosszabb helyzet őket erősíti tovább. Amikor viszont már csak a leggyengébbek s az öregek maradnak idehaza, akkor válik világossá, mit tett velünk, sajnos velünk együtt az oktalan gőg, a gőg bajnokaival az élen.
A magyar baloldal, az MSZP ezzel szemben szolidáris Európát akar. Azt, hogy a szerencsésebb sorsért ne kelljen elmenni a hazából. Azt, hogy a gazdagok ne üljenek tort a kifosztottakon. Azt, hogy az anyagi és szellemi javakhoz ne a tolvajok, hanem az ezeket megteremtők jussanak.
Európában nem kell nyomorogni, mert Európa tehetséges és tehetős. Európa a világ legerősebb gazdasági hatalma. Ezt a hatalmat akarjuk a kontinens, annak népei, s a családok javára fordítani. Ez a baloldal küldetése.
Igazuk van azoknak, akik közösségépítést várnak a baloldaltól. Igazuk van, hiszen a baloldal pont ebből eredezteti magát. Igazuk van, jóllehet a baloldal közösségei nem arra valók, hogy belőlük egyéneket kicsipegetve szabad versenyes kiváltságosokat varázsolgassunk. Aminek most vége van, az a belvárosi lakáskávézók és az ezekről tudósítgató szerkesztőségi ömlengések világa. Ami elkezdődött, az pedig egy összeurópai küzdelem a gyűlöletcsapatok tobzódása és a méltányosság reneszánsza között.
A szerző szocialista politikus
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
