Kuznick
évtizedek óta azért küzd, hogy az amerikai közvélemény árnyaltabb képet kapjon a két atombomba ledobásának körülményeiről. A legnagyobb gond a tudatlanság.
Kuznick idéz egy statisztikát, mely szerint a 18 és 29 év közötti amerikaiak 40 százaléka azt sem tudja, hogy az első atombombát Hirosimára dobták le. Sokan azzal sincsenek tisztában, hogy az USA dobta le. Nem tanulnak erről az iskolában, és ha igen, csak annyit, hogy így kerülték el a szárazföldi inváziót, kényszerítették ki a háború végét, és egymillió amerikai életét mentették meg. „Ez pedig egyszerűen nem igaz” – szögezi le Kuznick.
A háború után szinte azonnal két folyamat is elindult, egymással párhuzamosan. Az egyik felépített egy mítoszt az atomtámadások köré, hogy elhitesse az amerikai közvéleménnyel: ez volt a háború befejezésének egyetlen módja, ráadásul „emberséges” megoldás, mert így több millió helyett „csak” kétszázezer emberélet veszett el. A mítoszteremtésben a támadásra parancsot adó elnök, Harry Truman járt az élen. „Erre a tudatosan felépített legendára azóta minden amerikai elnök és a média is csak ráerősített, miközben a történészek többsége ezt nem fogadja el” – hangsúlyozza Kuznick.
|
Emlékezők a gombafelhős Hirosima-emlékműnél Santa Monicában
Forrás: Picasa |
A mítoszteremtéssel párhuzamosan megkezdődött a történészek vitája is. Számos történeti munka született, amelyek szerint Japán az atomrobbantások idején már vereséget szenvedett, és csak idő kérdése volt, hogy letegye a fegyvert. Más elemzések szerint nem a bombák, hanem az késztette megadásra Tokiót, hogy a Szovjetunió belépett a háborúba a csendes-óceáni hadszíntéren.
Kuznick szerint a második világháborúban az amerikai lakosság gyűlölte a japánokat, ezért egyöntetűen támogatták az atomrobbantásokat. Ez a közérzület 1946-ban kezdett változni, amikor megjelent John Percy Hirosima című könyve, amely először mutatta be a japán áldozatokat emberként. Fontos állomás volt Gar Alperovitz könyvének, az Atomic Diplomacynek a megjelenése 1965-ben, amely szerint az atomtámadások esetében a valódi ellenfél nem Japán volt, hanem a Szovjetunió. Nekik akarta megmutatni Washington, mi történne, ha a szovjetek megpróbálnának belezavarni az amerikai tervekbe.
A hetvenes évektől kezdve egyre több műben bírálták a hivatalos narratívát, de
csak 1995-ben
érte el a vita a széles nyilvánosság ingerküszöbét. Az állami fenntartású, neves Smithsonian múzeum egy kiállítást tervezett az ötvenedik évforduló alkalmából, amely a kritikus nézeteknek is teret adva mutatta volna be az atombombák felrobbantásának a történetét. Erre olyan hangos ellenkampányt rendeztek a bombák ledobását támogató történészek és veteránok, hogy a kiállítást nem lehetett megtartani, az igazgató pedig lemondott. „Az ötvenedik évfordulók mindig nagyon nehéz, érzelmekkel teli időszakok, mert ez az utolsó lehetősége annak a generációnak, aki még részese volt az eseményeknek, hogy meghatározza az örökségét” – magyarázza Kuznick.
A történész az 1995-ös vita nyomán döntött úgy, hogy megalapítja az American Universityn azt a központot, melynek célja, hogy az egész országra kiterjedő párbeszédet kezdeményezzen az atomfegyverek használatáról. A lefújt kiállítás helyett pedig az AU-n nyitottak meg egy tárlatot, ahol néhány olyan tárgyat is látni lehetett, amelyek eredetileg a Smithsonianba kerültek volna. „A tiltakozás egyébként visszaütött, mert így a bombázást támogató álláspont kritikusai sokkal nagyobb nyilvánosságot kaptak, mint amire egyébként számíthattak volna” – tette hozzá Kuznick.
|
Az Enola Gay visszatér a támaszpontjára az atombomba ledobása után
Forrás: US Air Force |
A magyar olvasókra gondolva kérdés nélkül szúrja közbe a történész: az atombomba kifejlesztésén dolgozó sok kelet-európai között a magyar zsidó tudósok voltak a „legbriliánsabbak”. Nagyon érdekes, hogy ők a későbbiekben mennyire más utat jártak be. Szilárd Leó tett a legtöbbet azért, hogy megakadályozza az atombomba használatát. Mások, mint Teller Ede vagy Neumann János viszont a hidrogénbomba kifejlesztésén kezdtek dolgozni, a hadiipar oszlopai, támogatói lettek, és sokszor szürreális érvekkel próbálták védeni a nukleáris fegyverkezést.
„Szerintem Teller volt dr. Strangelove modellje”
– utalt Kuznick a Stanley Kubrick rendezte 1964-es fekete komédiára (Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni) Kuznick immár húsz éve dolgozik azon, hogy az amerikaiak minél több valós információt szerezzenek az atomfegyverekről. Diákjaival minden nyáron Japánba utazik. Széles körű tiltakozást kezdeményezett, amikor 2003-ban a Smithsonian egyik tagintézménye, a Steven F. Udvar-Hazy repülőmúzeum úgy döntött, hogy minden történelmi kontextust mellőzve, dicsőítő jelleggel állítja ki a frissen felújított Enola Gayt, a gépet, amely ledobta a két atombombát. A tiltakozás sikertelen maradt: a hatalmas, csillogóra polírozott repülőgép azóta is a múzeum egyik legfőbb látványossága, és az előtte álló információs tábla még szűkszavúbb, mint ami a többi kiállított gép előtt áll.
|
Kuznick az AU Hirosima-kiállításán
A szerző felvétele
|
A történészprofesszor 2008-ban Oliver Stone Oscar-díjas filmrendezővel egy tízrészes dokumentumfilm-sorozatot készített Az Egyesült Államok ismeretlen történelme címmel. A 2012-ben bemutatott sorozat harmadik epizódja a Hirosima és Nagaszaki elleni atomtámadásról szól, erősen kritikus megközelítésben. A rendező és a történész körbeutazta az országot, és a legtöbb közönségtalálkozón ezt az epizódot vetítették le. Szinte csak pozitív visszajelzéseket kaptak, ezért Kuznick úgy gondolja, Amerika érzelmileg már készen áll arra, hogy szembenézzen a hetven évvel ezelőtti eseményekkel és kritikusan kezelje azokat, csak az emberek még nem tudnak róla eleget. Emiatt munkája egyik legfontosabb részének tartja, hogy folyamatosan kapcsolatban álljon történelemtanárokkal, tanári szakszervezetekkel, szakmai szervezetekkel, és igyekszik elérni, hogy egyre több iskola tantervébe kerüljön bele az atomtámadás árnyalt bemutatása.
„Szeretném hinni, hogy a filmsorozatnak és a belőle készült könyvnek is nagy hatása volt, hiszen milliók látták”, de ez egy lassú és nehéz folyamat. Néhány hete a történész egy idősek otthonában tartott előadást, és a vetítés előtt megkérdezte, hányan gondolják helyesnek, hogy Truman ledobatta az atombombákat. A teremben ülő 27 főből 26-an tették fel a kezüket.
„Az idősebbeknél nehéz áttörni a falat, mert sokan hősként tekintenek Trumanra és úgy gondolják, hogy az életüket mentette meg az atomtámadással. A fiatalok kritikusabbak, és a nők is”.
Kuznick szerint az amerikai közvéleménynek az atombombáról alkotott véleménye szorosan összefügg azzal a hittel, hogy az Egyesült Államok más, mint a többi ország. Kivételezett. „Ennek a hitnek az a lényege, hogy minden országot a kapzsiság vagy a területszerzés vágya vezérel a háborúban, míg Amerikát kizárólag a jótékonyság és az emberiség megsegítése. Ez az elképzelés sok tekintetben az atombombával kezdődött. Ha az amerikaiak tudnák, hogy az ország vezetése úgy dobta le az atombombát, hogy arra nem volt védhető indoka, morális érve, akkor ez a hitük is megingana”.
A kisfiú és a dagadt
A második világháború európai befejezése után az Egyesült Államok a potsdami nyilatkozatban 1945. július 26-án feltétel nélküli megadásra szólította fel az európai náci-fasiszta szövetségeseinek bukása után reménytelen helyzetbe került Japánt, leszögezve, hogy ellenkező esetben a szigetországra a „gyors és teljes pusztulás” vár. Japán erre a felhívásra nem reagált. Ezután döntött Harry Truman elnök az atombomba bevetéséről. Augusztus 6-án ledobták Hirosimára a Little Boy, augusztus 9-én pedig Nagaszakira a Fat Man nevű atombombát a Tinian szigetéről induló amerikai bombázók. Az áldozatok számáról szóló becslések nagyon bizonytalanok. A két bombának ledobásuk napján nagyjából százezer áldozata lehetett, a következő négy hónapban még egyszer ennyi, és azután éveken, évtizedeken át nagyon sokan haltak még bele a sugárzás okozta betegségekbe.
A két atomtámadás között a Szovjetunió is hadat üzent Japánnak, és Japán augusztus 15-én feltétel nélkül kapitulált. Nukleáris fegyverek háborús bevetésére soha többé nem került sor. Legalábbis ez idáig. (R. S.)
A morális felsőbbrendűségbe és az atombombák erkölcsös voltába vetett hitet a média sem kérdőjelezi meg Kuznick szerint. Az évforduló közeledtével a világ minden tájáról keresték őt tévék, rádiók, újságok. A hetven évvel ezelőtti atomtámadás kritikus megközelítése az egész világon elfogadott és érdeklődést vált ki. Amerikából viszont csak egyetlen hírügynökség kereste meg a történészt.
„Az embereket ma már nem érdekli annyira a nukleáris fegyverkezés, mint a hidegháború idején, amikor valóban tartottak attól, hogy egy atomháború elpusztítja a világot. Amióta vége a hidegháborúnak, nagyon sok amerikai úgy véli, hogy a nukleáris veszély enyhült. De ez nem igaz, Amerika és Oroszország például a mai napig rengeteg atomfegyvert irányít egymásra. De nagyon sok másik veszélyforrás is van. Gondoljunk csak Iránra és Izraelre. Az embereknek tisztában kellene lenniük azzal, hogy a nukleáris háború továbbra is a fajunk fennmaradását fenyegető legsúlyosabb veszély”.
|
Atomfegyver-ellenes tüntetés a 68. évfordulón
Danish Siddiqui / Reuters |
A hetvenedik évforduló alkalmából hivatalos, állami rendezvények az USA-ban nem lesznek. Ám országszerte tartanak megemlékezéseket és tüntetéseket majd az atomfegyverek ellen fellépő csoportok. Kuznick véleménye szerint az optimális hetvenedik évforduló Washingtonban úgy nézne ki, hogy Barack Obama meglátogatja a kiállítást az American University múzeumában,meghív néhány túlélőt Japánból, hogy beszéljenek őszintén a történelemről. Felkérne történészeket is, hogy tartsanak előadásokat. Kuznick szervezne a hirosimaihoz hasonló lampionos megemlékezést is.
„Obama akár képes is lehetne minderre. Szerintem ő megérti, hogy az atombombák bevetése háborús bűncselekmény volt. Nagyon jó beszédet mondott az atomfegyverkezés ellen 2009-ben Prágában, és írt arról, hogy 1982-ben ő is ott vonult egy sokmilliós menetben az atombomba ellen a Central Parkban. Ha az USA helyett Hitler használta volna az atombombát, akkor
elborzadva tekintenénk az atomfegyverekre, olyan státuszuk lenne, amilyet megérdemelnek. De az, hogy az USA volt a jó fiú a jó háborúban, bizonyos fokig elfogadhatóbbá tette az atombombát,
mint ha bármelyik másik ország használta volna.”
