Senki sem szereti, ha kiabálnak vele. Pláne diplomáciai fogadáson, ahol az incidens miatt egy pillanatra minden tekintet rá szegeződik. E sorok szerzőjével ez Havannában esett meg, a 90-es évek elején, amikor arról próbált meggyőzni egy addig kedvesnek tűnő amerikai hölgyet, hogy humanitárius segélyként érdemes lenne húst küldeni Kubának.
A szigetországban akkor is éppen élelmiszerhiány volt, a végnapjait élő Szovjetunió már nem tudta teljesíteni régi ígéretét, miszerint a nádcukorért cserébe minden mással ellátja Fidel Castro rendszerét. A kubai rezsim előbb és inkább volt nacionalista, USA-ellenes, mint kommunista, így logikusnak tűnt, hogy egy amerikai gesztus után a diktátor csak két dolgot tehetett volna. Elfogadja az ajándékot, és ezzel elismeri, hogy az északi behemót nem feltétlenül gonosz, vagy elutasítja a húst, és megmagyarázza népének, miért kell esténként korgó gyomorral aludni menni. Erre a felvetésre érkezett az emelt hangú tiráda: „Mi nem támogatunk kommunistákat!”
Annyira nem, hogy ötvenhárom évvel a szankciók (kubaiul: a blokád) bevezetése után még mindig Castróék vannak hatalmon. Washingtonban nyilván nem így tervezték, de az embargó vastagon hozzájárult a rendszer stabilitásához: a legválságosabb pillanatokban is mindig másra lehetett hárítani a felelősséget. Miközben az amerikaiak dühödten fújtattak, Kanada, Mexikó és Spanyolország gazdasági pozíciókat épített ki, és még Oroszország is meg tudott menteni ezt-azt az egykori kapcsolatrendszerből.
