galéria megtekintése

Lyuk a vödör alján

5 komment

Warga Marcell

Az egészségügyben valami mozgás látszik, de a tapasztalt kórházi klinikusnak mégis hiányérzete van. Az érem egyik oldala világos, mint a nap. A magyar kormány a bruttó hazai össztermék (GDP) körülbelül 4%-át fordítja az egészségügyre. A visegrádi országok átlaga 6,5%, Ausztriáé 11%, az USA-é 16%. Még szerencse, hogy „a kormány számára kiemelten fontos a betegellátás színvonalának és az egészségügyi ágazatban dolgozók élet- és munkakörülményeinek javítása, valamint az egészségügyi ellátórendszer fejlesztése". Ennek érdekében, Istennek hála, „2016-ban is újabb lépéseket terveznek".

A lankadatlan erőfeszítések ellenére az orvos- és nővértársadalom mozgolódik. Szaporodnak a tiltakozó akciók, új érdekvédelmi szervezetek alakultak. Mind többen jelentik be igényüket az „élhető, fenntartható és a betegbiztonságot garantálni tudó egészségügy megteremtéséhez szükséges finanszírozási feltételek megvitatására". Tehát több pénzt szeretnénk. Vitathatatlan: joggal.

De mintha megfeledkeznénk az érem másik oldaláról. Arról, milyen tömérdek pénz folyik el a jelenlegi ellátórendszer hézagaiban. E helyütt nem a langyos februárban maximumra állított radiátorszelepek vagy a mellékhelyiségekben csörgedező vécétartályok eseteit szeretném taglalni, csupán megpróbálom elképzelni, hány kórházi ágyat foglal el egy adott pillanatban olyan beteg, akinek ellátása járó betegként is megoldható lenne.

 

Szervült automatizmusok működnek. De elvárható-e egy kórházi orvostól, hogy mesterségesen alacsonyan tartott bére mellett lemondjon a beteg felvételével – esetleg – együtt járó hálapénzről? Aki saját közvetlen érdeke ellen cselekszik, bolond.
Másfelől hány fölösleges vizsgálat történik ilyenkor – pusztán rutinból, esetleg csak az orvos (vagy a beteg) tájékozatlansága miatt?

De elvárható-e egy végsőkig kizsigerelt kórházi orvostól, hogy a folyton változó szakmai szempontokat naprakészen ismerje? Ugyan mi motiválja, hogy szem előtt tartsa, sőt adott esetben a betegének is türelmesen elmagyarázza őket? A rendszer milyen támaszt nyújt számára? Vannak-e világos diagnosztikai/terápiás protokollok? Esetleg az intézményi vezetés figyeli-e naprakészen a kórház működését – nagyjából – jellemző indikátorokat? De mi van, ha a kórház igazgatója csak politikai mameluk, akit a saját fizetésén túl semmi más nem érdekel?

Más. Vajon elvárható-e egy manuális szakmát űző orvostól, hogy műtétei indikációja során kizárólag szakmai szempontok vezessék (tehát ne befolyásolja a várható hálapénz)? Naponta hány ilyen, „relatív indikációjú" műtétet végeznek Magyarországon? És hány olyat, melyek ambuláns/egynapos sebészet keretében (tehát olcsóbban) is elvégezhetők lennének; csak abban az esetben az orvost megfosztanák a hálapénz esélyétől? (Az érdeklődő olvasó ezen a ponton, ha van kedve, üsse be a keresőbe a „hernia" és a „clinic" kifejezést. Utánanézhet számtalan európai nagyváros ellátási szokásainak.)

És vajon indul-e értelmes diskurzus azokról az életük utolsó napjait pergető magyar emberekről, akik intenzív osztályon, életfolyamataikat high-tech masinák által fenntartva hetekig-hónapokig ­vegetálnak, szenvedésükkel mérhetetlen sok erőforrást elemésztenek csak azért, mert az ellátórendszer nem vesz tudomást az Európa jó részében ilyenkor használatos ellátási irányelvekről? Vagy elvárható-e egy kizsigerelt nővértől ugyanezen az intenzíven, hogy a kézhigiéné szabályait aggályosan betartva az ún. kórházi fertőzések kialakulását megelőzze? Egyáltalán, van-e az osztályon elég bőrbarát kézfertőtlenítő? És rendszeres visszajelzés a menedzsment részéről a multirezisztens fertőzésekről? Egyáltalán, van az osztályon még nővér?

Vajon elvárható-e egy körorvostól, hogy betegének az esedékes laborbeutalót kiadva ne a teljes panelt kérje, hanem csak a szükséges vizsgálatokat bogarássza ki a gépen? De ki állapítja meg, mik ezek a vizsgálatok? Vannak az alapellátás számára készült protokollok? Egyáltalán, van a körzetben háziorvos?

És a legnehezebb kérdés: mi a teendő, ha egy tíz kilométer sugarú körön belül három azonos profilú kórházi osztály vegetál? El lehet várni a dolgozóktól, hogy erőiket egyetlen, megfelelő tárgyi és személyi feltételekkel ellátott helyszínen egyesítsék? És melyik legyen az? Józan ésszel számíthatunk-e arra, hogy a kizsigerelt orvos és nővér rugalmas marad, és nyitott szívvel fogadja majd az – esetleg racionális – változtatásokat?

És vajon alkalmas-e a változások levezénylésére az a kormányzat, amely a momentán hatályos, mára valószínűleg csupán Kubában és Észak-Koreában honos szisztémát bevezette? Értelmes közreműködővé tud-e válni az orvosok (kötelező) kamarája, ez az évek óta légüres térben lebegő, a tagság 5%-a által legitimált politikai szabadcsapat, melynek intellektuális horizontja egy pillanatra sem haladja meg a „több forrás" követelését? Képes-e a szakma spontán együttműködésre, értelmes önszerveződésre? Tudunk-e még józanul, az álszentséget félretéve a valódi problémákról diskurálni?

A mára kialakult, érzelem- és politikavezérelt kommunikációs vircsaftban ez valószínűleg lehetetlen. Ehhez ráadásul be kellene látnunk: lehetséges, hogy egyes, korábban ledarált kormányzatok egyes, korábban megfontolni javasolt technikái között esetleg, persze csak munkahipotézisként felvetve, akadhattak ésszerűek is.

Szerző szíve szerint e helyütt valami ilyesmit írna: „Nyitott, csak a józan észre és tapasztalatra támaszkodó közös gondolkodásra van szükség, mindenkivel." Vagyis a „politikát" ki kellene rekeszteni a diskurzusból.

Nyilvánvalóan valószínűtlen opció.

Ellenkező esetben viszont marad a hosszadalmas és egyre gyászosabb tusakodás.

A szerrző orvos

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.