Szervült automatizmusok működnek. De elvárható-e egy kórházi orvostól, hogy mesterségesen alacsonyan tartott bére mellett lemondjon a beteg felvételével – esetleg – együtt járó hálapénzről? Aki saját közvetlen érdeke ellen cselekszik, bolond.
Másfelől hány fölösleges vizsgálat történik ilyenkor – pusztán rutinból, esetleg csak az orvos (vagy a beteg) tájékozatlansága miatt?
De elvárható-e egy végsőkig kizsigerelt kórházi orvostól, hogy a folyton változó szakmai szempontokat naprakészen ismerje? Ugyan mi motiválja, hogy szem előtt tartsa, sőt adott esetben a betegének is türelmesen elmagyarázza őket? A rendszer milyen támaszt nyújt számára? Vannak-e világos diagnosztikai/terápiás protokollok? Esetleg az intézményi vezetés figyeli-e naprakészen a kórház működését – nagyjából – jellemző indikátorokat? De mi van, ha a kórház igazgatója csak politikai mameluk, akit a saját fizetésén túl semmi más nem érdekel?
Más. Vajon elvárható-e egy manuális szakmát űző orvostól, hogy műtétei indikációja során kizárólag szakmai szempontok vezessék (tehát ne befolyásolja a várható hálapénz)? Naponta hány ilyen, „relatív indikációjú" műtétet végeznek Magyarországon? És hány olyat, melyek ambuláns/egynapos sebészet keretében (tehát olcsóbban) is elvégezhetők lennének; csak abban az esetben az orvost megfosztanák a hálapénz esélyétől? (Az érdeklődő olvasó ezen a ponton, ha van kedve, üsse be a keresőbe a „hernia" és a „clinic" kifejezést. Utánanézhet számtalan európai nagyváros ellátási szokásainak.)
És vajon indul-e értelmes diskurzus azokról az életük utolsó napjait pergető magyar emberekről, akik intenzív osztályon, életfolyamataikat high-tech masinák által fenntartva hetekig-hónapokig vegetálnak, szenvedésükkel mérhetetlen sok erőforrást elemésztenek csak azért, mert az ellátórendszer nem vesz tudomást az Európa jó részében ilyenkor használatos ellátási irányelvekről? Vagy elvárható-e egy kizsigerelt nővértől ugyanezen az intenzíven, hogy a kézhigiéné szabályait aggályosan betartva az ún. kórházi fertőzések kialakulását megelőzze? Egyáltalán, van-e az osztályon elég bőrbarát kézfertőtlenítő? És rendszeres visszajelzés a menedzsment részéről a multirezisztens fertőzésekről? Egyáltalán, van az osztályon még nővér?
Vajon elvárható-e egy körorvostól, hogy betegének az esedékes laborbeutalót kiadva ne a teljes panelt kérje, hanem csak a szükséges vizsgálatokat bogarássza ki a gépen? De ki állapítja meg, mik ezek a vizsgálatok? Vannak az alapellátás számára készült protokollok? Egyáltalán, van a körzetben háziorvos?
És a legnehezebb kérdés: mi a teendő, ha egy tíz kilométer sugarú körön belül három azonos profilú kórházi osztály vegetál? El lehet várni a dolgozóktól, hogy erőiket egyetlen, megfelelő tárgyi és személyi feltételekkel ellátott helyszínen egyesítsék? És melyik legyen az? Józan ésszel számíthatunk-e arra, hogy a kizsigerelt orvos és nővér rugalmas marad, és nyitott szívvel fogadja majd az – esetleg racionális – változtatásokat?
És vajon alkalmas-e a változások levezénylésére az a kormányzat, amely a momentán hatályos, mára valószínűleg csupán Kubában és Észak-Koreában honos szisztémát bevezette? Értelmes közreműködővé tud-e válni az orvosok (kötelező) kamarája, ez az évek óta légüres térben lebegő, a tagság 5%-a által legitimált politikai szabadcsapat, melynek intellektuális horizontja egy pillanatra sem haladja meg a „több forrás" követelését? Képes-e a szakma spontán együttműködésre, értelmes önszerveződésre? Tudunk-e még józanul, az álszentséget félretéve a valódi problémákról diskurálni?
A mára kialakult, érzelem- és politikavezérelt kommunikációs vircsaftban ez valószínűleg lehetetlen. Ehhez ráadásul be kellene látnunk: lehetséges, hogy egyes, korábban ledarált kormányzatok egyes, korábban megfontolni javasolt technikái között esetleg, persze csak munkahipotézisként felvetve, akadhattak ésszerűek is.
Szerző szíve szerint e helyütt valami ilyesmit írna: „Nyitott, csak a józan észre és tapasztalatra támaszkodó közös gondolkodásra van szükség, mindenkivel." Vagyis a „politikát" ki kellene rekeszteni a diskurzusból.
Nyilvánvalóan valószínűtlen opció.
Ellenkező esetben viszont marad a hosszadalmas és egyre gyászosabb tusakodás.
A szerrző orvos
