Tisztelt Elnök Úr,
engedje meg, hogy biztosítsam róla, én már nem fickándozom, az ifjonti hév régóta nem jellemez, talán azért is szokom le lassabban a liberalizmusról, mint mások. Méreganyaga annak idején cseppenként szívódott fel bennem, eleinte észre sem vettem, bár a rendszerváltás idején néha bódultan néztem magam köré, hogy mások is érzik-e azt, amit én. Nyitottabb lettem, az akkor szabadnak vélt klíma levett a lábamról, a legkülönbözőbb véleményeket, nézeteket úgy engedtem át magamon, hogy föl sem figyeltem arra, ahogy a salakjuk lerakódik bennem, eltorlaszolva a tettekre sarkalló gondolatok útját.
Abban a hitben ringattam magam, hogy a liberalizmus minden formája a szabadságot védi. Megelégedtem annyival, hogy a jogállam, a magántulajdon, a szabadpiac, a kormányzat átláthatósága, az emberi méltóság tisztelete, az egyház és az állam szétválasztása és a szólásszabadság mind rokonszenves összetevő. Eszem ágában sem volt szétszálazni a politikai, a gazdasági, a kulturális szabadelvűség mibenlétét, túlzásaival sem sokat törődtem, hittem abban, amiben John Locke, hogy az emberi természet alapvetően ésszerű és toleráns. Becsapott Montesquieu, aki a hatalmi ágak szétválasztásának teóriájával tette zavarossá a hatalomgyakorlást, nem beszélve bizonyos John Stuart Millről, aki folyton azt vizslatta, hogy miként védhető meg az egyén az állam hatalmától.
