Leváltja, nem váltja

A miniszterelnök gondolkodása meghökkentően énközpontú, legalábbis ahhoz képest, hogy elvben az egész ország sorsa nyomja a vállát. Önvédelmi reflexei eddig nem hagyták cserben, feltehetően most is érzi, hogy egy cseppet messzire ment. Különben tegnap nem lépett volna egy lépést hátrébb a tavalyi tusványosi beszédben felrajzolt illiberális demokráciaképtől, hogy immár a „nem az európai eszmerendszert” követő államok gazdasági sikereiről beszéljen, érzékeltetve, hogy ő ellenben az „európai” eszmerendszerhez tartozik.

A török vendég figyelmét aligha kerülte el az apró különbség, de nem adta jelét elégedetlenségnek. Ahogyan előre sejteni lehetett, ezúttal nem volt olyan kínos jelenet, mint az Angela Merkel német kancellárral vagy Ewa Kopacz lengyel kormányfővel tartott sajtótájékoztatókon. (Annál furcsább, miért vették le szinte azonnal a kormányzati honlapról a miniszterelnökök teljes sajtóértekezletét megörökítő videót, s tettek vissza a helyére egy szerkesztett változatot, amelyből már kimaradt a Népszabadság riporterének a török modellre vonatkozó kérdése a válasszal együtt.)

Volna abban logika, hogy a keleti nyitás totális csődjét Orbán Szijjártóra kenje, és a mostani tárcát kettévágva újra létrehozza a külügyminisztériumot, a mostani miniszternek meghagyva a külgazdaságot. De hát abban is lenne logika, hogy egy országnak, ha már van saját pénzneme, legyen pénzügyminisztériuma, és Orbán ezt mégsem lépte meg. A miniszterelnök egyrészt díjazza a lojalitást, másrészt nem úgy tűnik, hogy külpolitikát váltana. Pedig lenne rá oka.