Az amerikai kommentátorok (és a humoristák) idegesítő szokása, hogy időről időre jó nagyokat rúgnak Európába. Az öreg kontinenst határozatlan és tehetetlen hatalmi központnak látják, amely nem tud mit kezdeni a felhalmozott gazdagsággal, bármi problémája akad, az amerikaiaknak kell kimenteniük a bajból.
Ott volt az első világháború, aztán a második, a szovjetekkel vívott hidegháború, a balkáni válság, a líbiai polgárháború – mind amerikai beavatkozást igényelt, mert az európai demokráciák megosztottak és katonailag gyengék. Amerikából nézve most is ez a helyzet: legyen szó az orosz fenyegetésről vagy a menekültkérdésről, Európa képtelen az egységes cselekvésre.
Az amerikaiaknak persze könnyű. Egyrészt az övék egy területére nézve több mint két Európai Unió kiterjedésű, 320 millió lakosú ország, amelynek egy elnöke, egy törvényhozása, egységes kül- és védelmi politikája van. Másrészt erősen küldetéstudatosak és biztonságcentrikusak, ami a páratlan gazdasági erővel kiegészülve oda vezet, hogy jelenleg többet költenek fegyveres erőikre, mint az utánuk következő tizenkét állam összesen.
Csak külföldi támaszpontból van nekik vagy nyolcszáz, a tíz amerikai repülőgép-hordozó pont annyi, mint amennyit a világ összes többi országa együttvéve fel tud mutatni, de persze az amerikaiak nagyobbak és modernebbek... Idén hatszázmilliárd dollárt költenek közvetlen védelmi kiadásokra – még úgy is, hogy Barack Obama tervei szerint a fegyveres erők létszáma a második világháború utáni évekig visszamenőleg példátlanul alacsony szintre csökken.
