„Tegnap hajnalban mentem ki vécére, s az előszobában szembejött velem az apám. A picsába, öreg, mondtam, hogy neked is éppen most kell felébredni. Ideges voltam, ki volt száradva a szám, megittam hat sört aznap este, aztán bevettem az altatómat, csikorgott a fogam a dühtől, aztán még ő is, tessék, ott botorkál az előszobában az apám. Alacsony, sovány ember, hunyorogva közeledik és közben szimatol, mint egy kutya. Ezt utálom benne a legjobban, de nem merem neki megmondani. Illetve nem is ezt a szimatolást utálom, hanem az utálatot utálom, azt az utálatos érzést, hogy utálat fog el, amikor szimatol. Mintha azt keresné, hogy mibe tud belekötni. Néz a rossz szemével, a szemüvegét persze megint elfelejtette föltenni, ide-oda pislog, és szimatol, mint egy állat. Mindjárt vakkant egyet szokása szerint, s elkezd kaffogni, mint egy öreg, fogatlan rozmár. Mindenbe beleköt, semmi se jó neki, minden idegesíti, dühíti, mérgesíti, mindennel és mindenkivel elégedetlen, mintha mindennek és mindenkinek olyannak kellene lennie, ahogyan ő elgondolja. Nem képes belenyugodni, hogy a világ olyan, amilyen, ilyen volt kétezer éve, és ilyen lesz kétezer év múlva, az emberek állatok, és azok is maradnak. Ez a vén marha meg dühöng rajtuk, s folyton rágja a fülemet. De nem merem neki a szemébe vágni, hogy egy vén marha, mert akkor megsértődik, és három napig nem szól, duzzog, mint egy hülye gyerek, s azt várja, hogy kiengeszteljem. Nem szoktam kiengesztelni, mit képzel, némán sérteget és pislog rám oldalról, a szemembe nem mer nézni.
Szóval mentem ki tegnap hajnalban vizelni, s jött szembe az apám, és én annyira ideges voltam, talán az altatótól, talán a sörtől, vagy attól, hogy megint gyógyszerre iszom, hát ráförmedtem, hogy ne szimatolj utánam, öreg. Mit keresel, mit kutatsz, mit akarsz? Mit koslatsz utánam? Miért nem hagysz békén?
Nem szólt semmit, csak állt velem szemben, alacsony, sovány ember, hunyorgott, s közben szimatolt, s hiába üvöltöttem vele, nem hagyta abba. Folyton rágja a fülemet, hogy ne igyak és ne szedjek gyógyszert, de hát akkor mit csináljak, hogyan pihenjem ki magamat, nem tudom kipihenni magamat, de a gyógyszer-pia kombó sem használ, mert attól meg elmegy az eszem. Napok óta József Attila beszél a fejemben, nem beszél, ordít, rossz leheletű, mohó és kiállhatatlan alak, s azt ordítja, hogy nem muszáj hősnek lenni, hanem lehet, eredetileg nem ezt írta, de lehet, hogy mégis. Lehet, nem lehet, lehet, nem lehet. Mintha mindegy volna, úgy ordítja. És tegnap hajnalban, amikor félrészegen tántorogtam kifelé, még ez a József Attila lüktetett a fejemben, őt olvastam elalvás előtt, de nagyon falánk volt, beette magát a fejembe. Nem lehet, nem lehet, nem lehet, így szűkölt. Én meg álltam kővé meredve. Az előszobában, a tükör előtt. S bámultam magammal szemközt a tükröt. Azt az alacsony, sovány embert benne, aki hunyorgott a rossz szemével, a szemüvegét megint elfelejtette föltenni, pislogott rám oldalról, a szemembe nem mert nézni, s szimatolt, mint egy állat. Közben az apám meg csöndben lelépett. El se köszönt tőlem. Idén nyáron lesz tizenöt éve, hogy meghalt.”
