A keleti nyitás 2012-ben akkor hozta ránk a legnagyobb szégyent, amikor az azeri baltás gyilkost átadták. Orbán saját bevallása szerint mindent mérlegre tett, mielőtt Safarov átadatásáról döntött. Ő zsírozta, vagy boltolta le Alijevvel. Ocsmány üzlet volt. Safarov megy, Azerbajdzsán meg vesz hárommilliárd dollárért magyar állampapírt. Akkor még ugyan nem teljesítettünk jobban, de a költségvetés már akkor is romokban hevert, kellett a pénz. Mindenáron, mert Orbán szerint ezt kívánta a magyarok érdeke.
2012 nyarán, ott és akkor mondott a miniszterelnök végső áment a klasszikus diplomáciára. Neki fontosabb volt jóban lenni az azeri diktátor kilenc és fél milliós országával, a hetvenötmilliós Törökországgal meg pláne, mint a hárommilliós Örményországgal. Jólesett Orbánnak nagyhatalomként viselkedni, és a kicsi, agyongyötört, permanens szabadságharcot folytató örményekbe jó nagyot belerúgni. Az eredmény, Örményország azonnal és máig tartóan megszakította diplomáciai kapcsolatait Magyarországgal. Nagy szégyen. Ráadásul nemzetközi.
Martonyi érezte a szégyent és a veszélyt, ezért a semleges Svájchoz fordult közvetítésért, sikertelenül. Azon kesergett, meglepte az azeri elnök kegyelmi döntése. Valószínűleg nem hallott arról az apróságról, hogy 2006-ban a magyar börtönben ülő Safarov hazájában az év embere lett, apját kitüntették, róla utcákat és iskolákat neveztek el. A külügyminiszter szeptember 26-án diplomáciai jegyzéket küldött örmény kollégájának, amelyben azt ajánlotta, az örmény kormány borítson fátylat a Safarov-ügyre, és újra vegye fel Budapesttel a diplomáciai kapcsolatot. Mint Virág elvtárs A tanú című filmben, spongya rá.
Annyit azért még odabiggyesztett a jegyzék végére: „a kapcsolatok újrafelvételének ügyében semmiféle előfeltételnek nincsen helye”. Ami megtörtént, megtörtént. Nem örmény kollégája, annak szóvivője küldte jegyzékestől a fenébe. A magyarországi örmények igyekeztek segíteni, és megsúgták a kormányunknak, mivel lehetne Jereván szívét puhítani, de sem akkor, sem most nem figyel rájuk senki. Pedig nekik nincs 2012 óta az anyaországukkal semmiféle intézményes kapcsolatuk. Az Örményországba utazó magyaroknak meg konzuli védelmük.
Tehát a hazai örmények és a normális magyarok érdekei egybeesnek, kell a diplomáciai kapcsolat, nem csak a szégyen miatt, praktikus okokból is. A diplomáciai konfliktus oldásának eszköze az lehet, ha Magyarország elismerné az örmény genocídiumot, ahogy ezt a világ negyvenkilenc országa, közöttük Lengyelország és Szlovákia megtette. 2005-ben, a kilencvenedik évfordulón volt erre egy hatpárti sikertelen kísérlet, azóta semmi. Pedig tény, hogy az ifjútörökök 1915-ben, az oroszokkal való együttműködés miatt minimum félmillió, 1923-ig másfél millió örményt meggyilkoltak, népirtásból példát mutatva Hitlernek.
1939-ben, Lengyelország lerohanása előtt a Führer arról beszélt, hogy a németeknek kell az élettér, a lebensraum, ezért minden lengyel férfit, nőt és gyermeket meg kell ölni. „Ki emlékszik ma már az örményekre?” hangzott szájából a költői kérdést. Akkor ugyan szövetségesek voltunk Hitlerrel, de a Szabadság téri birodalmi sas talán már nem tilthatja meg, hogy az örmények jogos elvárását teljesítsük, és ismerjük el a holokauszt előfutárának az örmény genocídium megtörténtét.
A magyarság – a kétharmad által – aprópénzre váltott becsületét Orbán tudná egy őszinte bocsánatkéréssel és az örmény genocídium elismerésével a legegyszerűbben helyreállítani. 2015. április 24., a tragikus népirtás századik évfordulója alkalmas lenne a politikai aktusra. Sietnie kell Orbánnak, nehogy addig elsöpörje a jogos népharag. Valamit enyhíthet a történelem reá szabott ítéletén, ha megpróbálja jóvátenni bűneit. Ha nem teszi jóvá, szimpátiatüntetésekkel kell kierőszakolni a diplomáciai kapcsolatok helyreállítását, és az Oszmán Birodalom 1915-ös örmény népirtásának elismerését.
A történelem ugyanis nem felejt. Mondhatják sokan: most, amikor az USA-t akarjuk perbe fogni, az azeri baltás gyilkos ügye kis ügy. A baj az, hogy nincsen kis szégyen meg nagy. Csak szégyen van. Ha nem reparáljuk kapcsolatainkat, rajtunk marad a szégyen. Örökre. Mind a tíz-, vagy ha úgy tetszik, mind a tizenötmilliónkon. Mert a labda 2012. augusztus 31. óta nálunk pattog.
