Kétség sem fér hozzá: tömegek ünnepelnek majd az utcán is. Elvégre május elsején is hatalmas sokaság vonul fel a Plaza de la Revoluciónon. A Forradalmi Védelmi Bizottság (CDR) tagjainak hajnali kopogtatása az otthon ajtaján bármihez meghozza a kedvet. Meg aztán sosem lehet tudni, mikor osztogatnak ingyen Bucanero sört. Szóval borítékolható a nagy ünnepség. Az őszinte lelkesedés: na, az nem.
Pedig tudnak ám lelkesedni a kubaiak. Amikor Barack Obama amerikai elnök márciusban Havannában járt, olyan izgalom lett úrrá az embereken, mint ötven éve, amikor még csillogó szemmel hallgatták végig Fidel hatórás beszédeit. Rengetegen vonultak a havannai óvárosba márciusban, csak hogy lássák az „imperialisták elnökét". Talán maga Fidel sem gondolta volna, hogy ezt meg kell élnie. Hiába kritizálta a látogatás után a Granmában Obamát – a pártlapnak a legtöbb otthonban egyébként a WC-ben van a helye kézmagasságban –, aligha volt hatása.
A fiataloknak az '59-es forradalom és Fidel Castro is történelem. A most felnövő generáció akkor született, amikor ő visszavonult. Amerika már nem ellenség, hanem az ígéret földje, az emigrációban élő rokonok hazája. Nem könnyű olyan fiatalt találni, aki ne költözne azonnal a Yumába, ahogy arrafelé mondják. Az idősek többsége is kiábrándult, hiszen aki nem a pártelit tagja, korgó gyomrán érzi, hogy a „trópusi szocializmus" szavatossági ideje lejárt. Nem csak Kubában. Nyitott piacgazdaság nélkül előbb-utóbb a csőd szélére jut minden ország. A folyamatot késleltethetik bőven rendelkezésre álló természeti kincsek vagy egy gazdag szövetséges, de már Kubában is rájöttek arra, hogy ha elapad a pénzcsap, a hatalom is veszélybe kerül.
Raúl Castro, Fidel testvére felismerte ezt, s miután átvette a hatalmat, reformokat vezetett be. Ám ezek nem azok a mély reformok, amelyekre a gazdaságnak szüksége lett volna. Túlzottan óvatosak, hiszen Castróék félnek a következményektől. Joggal.
Feliz cumpleanos, comandante!
