Kétségtelen, hogy a felelősség a kormányé. Felelősségüknek, feladatuknak természetszerűen tükröződniük kell illetményükben is. Megfelelő dotálásuk esetében joggal várhatjuk el, hogy élen járjanak a korrupció és mindenféle pénzügyi csalafintaság felszámolásában. Mindezek a tényezők csupán alapkövetelményei a hatékony kormányzásnak. Ezen túlmenően el kell érniük, hogy az ország pénzét a legfontosabb, a legsürgetőbb célok megvalósítására és a jövő alapjainak lerakására fordítsák. A köz érdekét szem előtt tartva a fontosabb programok elindítása előtt ki kellene kérniük a társadalom véleményét. Semmiképpen nem engedhető meg, hogy mindenféle konzultáció nélkül egy miniszter vagy csupán a miniszterelnök elképzelése valósuljon meg, esetleg a hobbijának megfelelően.
Igaza van a miniszterelnöknek, amikor azt hangoztatja: a nemzeti önbecsülés és a kellő önbizalom egy nép életében elsőrendű fontosságú. Nem vagyunk túlzottan magabiztos nép, hiszen az elmúlt évszázadban sok megaláztatásban volt részünk. Az ötvenhatos forradalom, majd pedig a 1990-es rendszerváltozás jelentett mindezekre gyógyírt. Tagadhatatlan, hogy a sportsikerek javíthatják hangulatunkat, közérzetünket. De miért növelné magabiztosságunkat, ha valamelyik város labdarúgócsapata legyőzi a másik városét, vagy esetleg valamelyik továbbjut a kupasorozatban, vagy egy úszó kiemelkedő eredményt ér el? Miért növelné az önbecsülésünket, ha ebben a nem túl rózsás gazdasági helyzetben hatalmas összegek ráfordításával gyönyörű stadionokat építünk? Tudomásul kellene már vennünk, hogy az illetékesek nemcsak azzal dézsmálhatják meg az ország vagyonát, ha zsebre raknak néhány milliárdot, hanem a szükségtelen (luxus)beruházásokkal, kormányhivatalok fölösleges költöztetésével is. Kellemes látvány lehet egy impozáns épület, annál lehangolóbb viszont, ha nem tudja betölteni a hivatását, és még a bajnoki mérkőzések alkalmával is – némi túlzással – kong az ürességtől egy óriási stadion, vagy egy-két államférfi a milliókból épült erkélyről csodálja a dunai panorámát. Érdemes megjegyezni, hogy a stadionok, a fűthető edzőpályák túlnyomó részét nem a vállalkozók közadakozásából, hanem a sok minden másra felhasználható taóból, azaz mindnyájunk pénzéből építették. Tartok tőle, hogy
a kevésbé rózsás helyzetben lévők úgy érzik, hogy őket károsították meg az irdatlan összegbe kerülő nagyszabású sportlétesítmények létrehozásával.
Ma azonban már nem elégséges sportsikerekkel dicsekedni – örülünk, ha vannak –, de saját önbecsülésünket és más nemzetekét is azzal vívhatjuk ki, ha jól képzett tanulókat engedünk ki az iskolákból és az ország fejlődését elősegítő, nemzetközileg is új eredmények elérésére képes szakembereket az egyetemekről. Ha olyan anyagi körülményeket biztosítunk az egészségügyben dolgozóknak, tanároknak, egyetemi oktatóknak, kutatóknak, hogy nem kívánnak külföldre távozni. Ha összefogással képesek vagyunk olyan nyomást gyakorolni a mindenkori hatalomra, hogy eszébe se jusson fölösleges célokra költeni mindnyájunk vagyonát. Ha demonstrálni tudjuk, hogy a magyar nép szorgalmának és alkotókészségének köszönhetően az egész ország fejlődik, a lakosság tömegeinek életkörülményei javulnak, a szegénységet csaknem felszámoltuk. Ha minden különösebb bizonygatás, propaganda nélkül egyértelmű az életszínvonal javulása és a fokozatos felzárkózás nyugati szomszédainkhoz. Ha nemcsak a Nyugatról ideköltöző összeszerelő üzemek, hanem saját (rész)tulajdonban lévő gyáraink is képesek eladható termékeket termelni. Ha az országok versenyképességi rangsorában nem lefelé, hanem felfelé mozdulunk.
Való igaz, hogy mindez nem történhet meg egyik napról a másikra, és az alapokat csak fáradságos munkával lehet lerakni, amiben kulcsszerepe van a kutatás-fejlesztésnek. Ezt kollégáimmal együtt számos ország példájára hivatkozva már több évtizede hangoztatjuk – minden eredmény nélkül. Félek attól, hogy ennek megvalósítása a tehetséges fiatal diplomások kivándorlása miatt mind nehezebbé válik. Nem kreativitásra, alkotókészségre alapozó, magyar kézben lévő iparágak nőnek föl, hanem az összeszerelő tevékenységünk bővül.
Az emberek közérzetét, boldogságérzetét kétségkívül javítaná, ha az eddigi szokásokkal ellentétben a kormány a döntések előtt kikérné a véleményüket, és nem várná meg, hogy elégedetlenségüket tízezres tüntetésekkel, esetleg sztrájkokkal fejezzék ki. Ma sem tudjuk, ki volt az a „kiválóság” (más kifejezések használatától tartózkodom), aki az érintettek megkérdezése nélkül be akarta vezetni az internetadót, vagy a vasárnapi boltbezárás mellett döntött, vagy a „kopaszok” igénybevételével akarta megakadályozni az ellenzék népszavazási kérelmét. Micsoda önteltséget tükröznek ezek az intézkedések!
Az emberek szeretnék, ha „a reformok működnek” propagandaszöveg nemcsak a tűzhöz közel állókra, hanem rájuk is érvényes lenne. Semmi sem kényszerítette a kormányt arra, hogy mindenféle előzetes konzultáció nélkül hozzon az emberek életét befolyásoló döntéseket. Talán érdemes lett volna az embereket megkérdezni, hogy a nem túl rózsás gazdasági helyzetben és ilyen gyér látogatottság mellett – a legfontosabb stadionok rendbe hozásán kívül – szabad-e továbbiakat is építeni, és mit szólnak a Felcsúton létesítendő fűthető edzőpályákhoz. Büszkeségüket vagy szégyenérzetüket növeli, hogy nem tudták mindezt megakadályozni? Legújabb hír, hogy további 32 labdarúgó-stadion építését tervezik.
Bármennyire zavaró is a kormány számára a Nyugatról jövő kritika, nekünk a gazdaság, a jólét, a demokrácia megteremtésében őket, és
nem a keleti oligarchákat kell követnünk.
Nem elég a keresztény értékrend felvállalásából, hangoztatásából politikai tőkét kovácsolni, hanem annak a szellemében is kell ténykedni. Szakítani kellene azzal a gyakorlattal, hogy ha valaki bírálni merészeli őket, akkor azt – médiájuk segítségével – azonnal mindenféle jelzőkkel illetik, lejáratják.
Mert miféle azonos jogokat és lehetőségeket biztosító demokrácia az, ahol egyes családok – egy-két tucatnyian – kiemelkedő lehetőséget kapnak a meggazdagodásra, csaknem minden pályázaton sikerrel szerepelnek, míg mások labdába se rúgnak. A kormányfő hazai és nemzetközi renoméját, elismerését bizony alaposan megtépázza, ha kiderül, hogy ezek a hirtelen multimilliárdossá vált családok szoros kapcsolatban vannak vele. Erre neki nincs is szüksége, hiszen, mint mondotta, „nem kíván vagyonos lenni”.
Az elmúlt években új pénzügyi hatalmasság jelent meg a színen, a Magyar Nemzeti Bank. A túlnyomórészt devizánk értékvesztése miatt megtakarított közel 300 milliárd forint terhére elképesztő költekezésekbe, kastélyok, nyaralók, műkincsek, pénzérmék stb. vásárlásába kezdtek, különböző alapítványokat hoztak létre, és saját ízlésüknek megfelelő közgazdászképzést indítottak. Amikor kifogásolni merészeltem ezt a nem éppen az MNB tevékenységének megfelelő tevékenységet, akkor cikkem (Népszabadság, 2015. augusztus 10.) egyes mondatainak megváltoztatásával hosszú válaszban próbált az MNB egyik vezető tisztviselője lejáratni (Népszabadság, 2015. augusztus 25.). Időközben az MTA egyik közgazdasági bizottsága is kemény kritikával illette az MNB pénzügyi politikáját. Bár Isten malmai most is lassan őröltek, kiderültek azok az elképesztő pénzügyi szabálytalanságok, manipulációk, amelyeket az eddigi vizsgálatok feltártak, és amelyek miatt az elnök lemondását követelik. Erős kételyeim vannak, hogy a részletek megismerése erősítené boldogságérzetünket.
A dán néphez hasonlóan a magyarság is szeretne nyugalomban, biztonságban, boldogan élni. Szeretné, ha a multinacionális vállalatoktól azonos munkáért megközelítőleg azonos bért kapna. Szeretné, ha a megtermelt javakat az ország vezetői a legfontosabb ágazatokba, a kultúrába, a korszerű iskolai és egyetemi oktatásba, a jövőnket megalapozó kutatás-fejlesztésbe fektetnék be. Ha a kormány még a látszatát is elkerülné a fölösleges luxusberuházásoknak, ha megtiltaná, hogy az MNB – mint állam az államban – saját kedvtelésének megfelelően, a parlament hozzájárulása nélkül, csaknem titokban költögesse a bank, azaz az ország vagyonát. Szeretné, ha a nagyobb változások, új programok beindítása előtt megkérdeznék és figyelembe vennék a véleményét.
Van egy kiváló szónoki adottságokkal megáldott miniszterelnökünk, aki néha vagy gyakrabban megfeledkezik arról, hogy nem királyságban vagy diktatúrában, hanem végre demokráciában élünk, ahol a nép szeretné a demokrácia minden előnyét élvezni.
A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja
