– Lehetett volna másképp? Mindig azt mondják, hogy ennek a kérdésnek semmi értelme. Ezt nem hiszem – mondta néhány hónapja B., miközben testes vörösbort töltött a poharakba. – Engem inkább a döntéseinkért viselt felelősségre emlékeztet. Ez járt Z. fejében, ahogy a temetőkapu felé ment. Sok ismerős arcot látott a tömegben. A hosszú búcsúztató alatt volt idő elidőzni a tekinteteken. A legtöbbeket a valódi fájdalom hozta el. „Csak a nekrológokban találni együttérzést” – mondta valaki, kommentálva a beszédeket.
– Előbb a háta mögé kell állni, hogy hátba szúrhasd – nevettek B.-vel évekkel ezelőtt, amikor a kis, a nagy és a még annál is nagyobb egység lehetőségeiről beszélgettek.
– Álljunk egymás mellé, de én megyek elöl – kontrázott valaki a kis társaság tagjai közül, feledve, hogy mivel igazuk van, nincs ok nevetésre. Z. azon kapta magát, hogy mosolyog, ami igazán nem illő a temetés utáni percekhez, habár, attól tartott, soha nem fog rájönni, mi illik azokhoz a pillanatokhoz, amikor az ember szó szerint visszasétál az életbe. Talán a résztvevő megfigyelés álcája, ami alól kiköszönhetünk egy-egy ismerősnek, és végigmérhetjük azokat, akik nem koszorúval, hanem az egójukkal érkeznek a temetésre, a sleppjük élén, hogy a sír mellett is főnöknek érezhessék magukat.
