Távolról nézve teljesen mindegy, hogy Lázárnál vagy Sesztáknál van-e a Magyar Fejlesztési Bank, a posta és az állami közmű. Mindannyian Orbán Viktor kívánságait visszhangozzák, önmaguk ellenében is Orbán Viktorral értenek egyet, Orbán Viktor nevével hadakoznak az Orbán Viktorra hivatkozók ellenében. Az ilyen típusú belső harcokat alkalmasint megkönnyíti egy olyan vezér, aki gyakorta beszél összevissza. Üdvözlet a 80-as évekből.
Második látásra már a legkevésbé sem mindegy, mi hová kerül. Mint az a miénkhez hasonló, oligarchikus-nepotikus rendszerekben szokás, a népvezér mint hivatkozási alap elfedi a belső ellentéteket a nyilvánosság elől. Mert a miénkhez hasonló, panamázó-magyarázó rendszerekben az a legnagyobb szégyen, ha a nép, az adójukat politikusi játékokra beszolgáltató választók megtudják, mit csinálnak, mit éreznek, min mesterkednek ott fent valójában.
Lásd a közműveket! Áram, gáz, víz, hasonlók. Orbán Viktor sosem mondta ki, hogy le a hagyományos energialobbival. A magyarral. Célkeresztjében mintha csak a külföldiek álltak volna. Pedig itt csekély a különbség külföldi és magyar között. Talán annyi, hogy a külföldiek mindig is vendégek voltak, erőtlenebbek, rugalmatlanabbak, mint az itt élők. Még ha a hasznot kétségkívül külföldre viszik is. (Na ja, mert a magyarok nem!) A hazai energialobbi éppúgy befogadta őket, mint a bankvilágból érkező Csányi Sándort.
Amikor ez a csapat diktálja a politikát, mindig nő a rezsi. Ha nő az olajár, azért, ha esik, akkor meg azért, mert azelőtt nőtt.
