A tárgyalás még nem kezdődött el. A bírónak jobb felől a felperes ült, s bal felől foglalt helyet a magyar állam jogi képviselője, egy kétüléses pad mögött. Komoly és tiszta tekintettel nézegetett körbe a teremben, fölmérte a terepet, s rájöttem lassan, hogy nem a melle, hanem ez benne a legszebb: ez a felelősségteljes, rezzenéstelen, mégis bájos női arc. S ő volt a magyar állam az eljárásban!
Néztem azt a nőt ott, aki a magyar állam képviseletében megjelent, s szédült fejjel mindenféle jó tulajdonságot adományoztam neki. Nagyon akartam, hogy a magyar állam jó legyen. Hogy mutasson jól az én hazám.
Ó, istenem, add, hogy mindig egy ilyen nő képviseljen engem, ezt dünnyögtem. Legyen egy fiatal nő az én hazám. Ő legyen az ország.
Ne az a rossz lelkiismeretű, gyanakvó, felszínes műveltségű uraság, aki görbebotjával folyton fültövön akar vágni, ha őszerinte rendetlenkedem. Hiszen én mindig rendetlenkedem! Ember vagyok, nem paragrafusok satujába szorítható jogalany, akinek csak jogai és csak kötelességei vannak, de polgári méltósága már nincsen, mert annak a magyar állam durva ráspollyal esett neki.
Ne legyen gyámom nekem a magyar állam, ne akarjon folyton rajtakapni, ne üldözzön, ne hajkurásszon jogszabályok útvesztőiben, ne akarja elkapni az állampolgári grabancomat, s főleg ne akarjon engem kioktatni, ne mondja meg, hogy én milyen magyar legyek, minek örüljek és hogyan, s magyarként kit utáljak a nagyvilágban, hát ezt főleg ne mondja meg.
Ne szájaljon nekem a magyar állam, mert őt én fizetem, hát tűrje csak, sőt támogassa bőkezűn, hogy én szájalok. Legyen egy fiatal nő az én hazám, tiszta és nyílt tekintetű. Mondom, abból a nőből ott előttem sok mindent kinéztem.
Majd megint nyílt az ajtó, s belépett egy harminc év körüli fiatalúr, aki öltözékét és fizimiskáját kínos aprólékossággal igazította a legújabb divathoz, s jaj! Odaült ő is az alperesi képviselői helyre! S kiderült, hogy ő a magyar állam képviselője, nem pedig az a szép, barackarcú nő, mert akit én jogásznak hittem, csak joghallgató volt alighanem. Vagy afféle gyakornok.
Nagyon sajnáltam. S mélabúsan néztem a magyar államra, amely drága öltönyt viselt, elegáns karórát, bőrcipőt, s olyan hideg fensőbbséggel pislantott körbe, mint aki azt vizslatja, hogy van-e a teremben nála puccosabb ruhákban pompázó ember. De nem volt.
