Mi kell bele? Végy egy tágas pótlóbusznyi szép reményt, pirítsd üvegesre, onnan meg már pofonegyszerű. Jöhetne egy kis örökpátoszlakás, és férne bele egy nem kölcsönkapott, hanem tíz körömmel a föld alól frissen kikapart, sajátnak tűnő vélemény is. Meg a valaki fontossal teli véredények. Ja igen, mert kell valaki, mindig kell bele legalább egyvalaki, aki néha úgy van ott, mintha ott se lenne. Néha meg úgy, hogy fénylik tőle a szagszervezet – érted, a szagod is, meg a szervezeted is. Akitől hangos lehet a bőröd alatt az összes ér. És kell még bele ajvár – de az csak azért, mert szereted, mert finom. Vagy legalább paprikavörös rúzsok. Kell pár zacskó jég. Kellenek vodkák, citromok, babapiskóták. Bababőr. Mű- és természetes vészek. Kell bele legalább egy saját isten, aztán egy kis zeller, meg vastag szűrő, hosszú cigarettapapír. Kellene sötétkék Airwaves, hogy tiszta legyen az orrod, meg egy vadiúj nyálkahártya.
Ha ebbe egyszer belekóstolnánk, újra éreznénk a kamaszkort. Mert az valószínűleg tényleg nem az, aminek a butított filmekben tűnik, és amit néha elhiszel: hogy félsz a pattanásoktól, meg a szívhalálos tavasztól, vagy legalábbis attól, hogy a végefőcím előtt fixre jön még valami karádys. Hanem, hogy a talpad alatt szabad a levegő... Nem olyan szabadság ez, hogy közben megfeszül a kötél a csigolyádon, mint Petrinél, hogy „egyszerre leszek férfi és gyerek / majd bevizelek, és elélvezek” – na jó, legföljebb ez utóbbi. Azt a lebegést akarnám még egyszer érezni, mondom, csak néhány falatnyira.
Ha egyszer sikerül, akkor az se érdekel, ha végül úgy leszek magányos, mint az a nő, akit ma már senki, de bezzeg kiscsajkorában... Sőt, ha megvan ez az íz a számban, úgy legyek egyedül pont, mint az a nő. De legalább úgy, hogy magamon kívül senkit ne idegesítsek. Mint az egyetlen légy a mindig üresen álló tisztaszobában. Vagy mint a kéményben eltévedt denevér: sejti, hogy kiútja volna még, de megtalálni már biztosan nincs türelme.”
