„Tisztelt szerkesztőség! Azzal a kéréssel fordulok önökhöz, hogy legyenek szívesek segítségemre lenni, illetve vagy felvilágosítást adni, hogy mitévő legyek. Hatvanegy éves vagyok, és súlyos betegségeim vannak, és megint műtét előtt állok, és már két éve, hogy elvették a rokkantnyugdíjamat, és harminchat évem le van dolgozva. Nincs miből élnem, és még a gyógyszereimet sem tudom kiváltani. Harminc ezer forintot kapok mint rokkantsági ellátás címen. Kifizetem a rezsiszámlákat, és még kenyérrevaló sem marad. Nagyon kérem önöket, hogy személyesen legyenek már szívesek fölkeresni engemet, hogy szeretnék önöknek nyíltan mindent elmondani, hogy mi folyik ebben az országban a XXI. században, hogy a kormány magyar családokat kényszerít a halálba. Mindent leírni nem tudok, mert nagyon hosszú lesz, még öt oldal is kevés lenne hozzá. Több hivatali utat is megjártam, és még Pestet is. Az Emberi Erőforrások Minisztériumában is fent voltam személyesen és nyomorult betegen, és ott is elutasítottak engemet, mint mindenhonnan. Még csak jóformában szóba sem álltak velem, nemhogy meghallgattak volna és segítségemre lettek volna, inkább még hülyének is néztek engemet. Sok hivatalos helyet jártam be, és mindenhonnan el lettem utasítva. Kérem önöket, hogy sürgősen válaszoljanak levelemre, mert már az öngyilkosság határán vagyok. Hárman vagyunk, és az OTP-t és a rezsiszámlákat kifizetem, és a gyerekemnek meg fel kell járni Pestre az onkológiára, mivelhogy rákos beteg. Éhezünk, és a kormányt egyáltalán nem érdekli, hogy családok mennek tönkre.Mind a hárman betegesek vagyunk, a férjem nyugdíjas, és az összjövedelmünk százharmincezer forint, és mire kifizetek mindent, még kenyérrevaló sem marad. Szeretném, ha a sajtóban, illetve a médiában megjelenne a cikkem, ha kell, még a nyilvánosságot is vállalom a kormánnyal szemben. Kérem, mielőbb válaszoljanak a levelemre, legalább önök ne utasítsanak már el. Legalább valaki meghallgasson és a problémámat orvosolja, mert én tiszta szívből az igazságomat akarom kinyilvánítani. Mert én csakis az igazat mondom el. Tisztelettel: F. G.-né, egy becsületes magyar állampolgár, aki becsületesen ledolgozta az éveit, és családot nevelt, és három nagyszülőt ápoltam és gondoztam hűségesen, és tiszta szívvel temettük el őket.”
Kedves F. G.-né!
Lapunknak címzett levele hozzám jutott el, s ami tőlem telik, megteszem: írását közlöm. De sajnos el kell mondjam, hogy az ön problémái ebben az országban sok mindenkit nem érdekelnek. A hatalom urainak, akiktől megoldást várna, az ön élete nem fontos, mert ön nem milliárdos, nem befolyásos, s nem pártkáder. Ön egy olyan országban dolgozott, nevelt gyereket, temetett el nagyszülőt, ahol a szolidaritás, az emberség és könyörület sokaknak ismeretlen fogalom. Önnek egy olyan országban van módja éhezni, ahol a keresztényi szeretet csupán kampányszlogen. Az ön fia egy olyan országban lett rákos, ahol kóros beteg az egészségügy, ha tehát nem rendelkezünk megfelelő kapcsolatokkal és pénzzel, akkor elvesztünk. Kevéske jövedelméből a számláit ön egy olyan országban fizeti becsülettel, ahol a tehetősebbek jelentős része abból a pénzből dőzsöl, amit közös kasszánkból elcsal. Nem biztathatom semmi jóval. Ön egy olyan országban könyörög irgalomért, ahol kormányfőnk elvakult hívei rólam azt feltételezik, hogy szocibérencként a fenti levelet hangulatkeltés céljából kitaláltam, önről meg azt, hogy nemzetellenes ingyenélő. Kedves F. G.-né! Bele kellene nyugodnunk, hogy nincs remény. Ha lesz, megírom.
