Aztán ezt nyomatékkal megismétli: „A vita lehetőségéről, a másként gondolkodók vagy más véleményt vallóknak a meghallgatásáról, a szempontjaik figyelembevételéről nem tudok a munkám során lemondani.” Nagyszerű. Ilyen egy demokratikus politikus. De tessék mondani: ezen az eseten kívül hol érvényesül ez? Tud nekem bárki Zoltain kívül egyetlen olyan kormánytanácsadót, főtisztviselőt mondani, aki az Orbán-kormányhoz képest „másképp gondolkodó”, vele „ellentétes nézeteket vall”?
Én inkább azt látom, hogy még az elvben apolitikus köztisztviselői karból is mindenkit kiüldöztek, akinél fennállt a legcsekélyebb gyanú, hogy nem teljesít kritikátlanul minden parancsot. Sőt most már a saját előző kormányuk embereit is kiteszik, lásd az átkeresztelt Külügyminisztériumot. 2010 óta semmi jele annak, hogy ezt a kormányt érdekelné mások véleménye, és komolyan megvitatna bármit a körein kívülállókkal, ideértve a parlamentben kisebbségbe szorult, de demokratikus választáson mandátumot szerzett ellenzéki képviselőket.
Hiszen például a jól bevált köztársasági alkotmány helyébe úgy sikerült új alaptörvényt alkotni, hogy azt kizárólag a kormánypárti képviselők írták és ők támogatták. Volt ugyan a majdnem végleges szövegben egyetlen, nem túl lényeges beszúrás egy volt LMP-s független képviselőtől, amelyet a többség kegyesen megszavazott, de miután az illető közölte, hogy az egészet ennek ellenére nem tudja elfogadni, az utolsó pillanatban még azt a pár szót is törölték.
Aztán azt is mondja Lázár János a saját pártjából érkezett bírálatokra válaszolva, hogy „Nem szeretném, ha szellemi karanténba szorítana a saját pártom, hogy csak azoknak a véleményét hallhatnám és hallgathatnám meg, akik a párttársaim.” Megint kíváncsi lennék, hogy ezen az egy ügyön kívül mikor hallgatott a miniszter bárkire saját párttársain és a formailag nem párttag, de befolyásos házi háttértanácsadókon kívül. Hódmezővásárhelyen, amire hivatkozik, talán volt erre példa, azt nem ismerem, de országos tisztségeiben nemigen.
De még szebb, amit Gulyás Gergelynek, az Országgyűlés fideszes alelnökének üzen, aki szerint „egy volt kommunista munkásőr” kinevezése elfogadhatatlan, és „az alaptörvény értékrendjével is összeegyeztethetetlen”. A miniszter szelíden figyelmeztet: „Az alaptörvény és a nemzeti hitvallás egyetlenegy magyar honfitársunkat sem zárhatja ki a közös életünkből.”
Tényleg? Akkor miért írták bele 2011 végén a „Magyarország alaptörvényének átmeneti rendelkezései” című homályos műfajú jogszabályba, hogy „a demokratikus átmenet során jogi elismerést nyert Magyar Szocialista Párt a Magyar Szocialista Munkáspárt jogutódaként, a törvénytelenül felhalmozott vagyon örököseként, a diktatúrában vagy az átmenet során megszerzett illegitim előnyök haszonélvezőjeként, valamint a régi és az új pártot összefűző, a pártvezetést is jellemző személyi folytonosság okán osztozik mindazon felelősségben, amellyel az állampárt terhelhető?”
Igaz, ezt az Alkotmánybíróság kiselejtezte, de ami Magyarország alaptörvényének negyedik módosításába bekerült, az sem sokkal kevesebb: „A demokratikus átmenet során a Magyar Szocialista Munkáspárt jogutódjaként jogi elismerést nyert politikai szervezetek a törvénytelenül felhalmozott vagyon örököseként is osztoznak elődjeik felelősségében.”
És ha senkit sem lehet kizárni, akkor miért vonta kétségbe Kövér László házelnök, hogy van-e erkölcsi joguk a parlamentben ülni a szocialista képviselőknek, holott jelentős részüknek már csak kora miatt sem lehetett sok köze az 1990 előtti rendszerhez? Miért komcsiznak le vagy minősítenek újabban ellenséges titkosszolgálati ügynöknek rendszeresen mindenkit, aki a baloldalról bírál, vagy aki visszaéléseket leplez le?
Azt persze mindig látni lehetett, hogy a hozzájuk átállt emberek kommunista pártbeli vagy akár titkosrendőrségi múltja sem zavarja őket, de ez az általánosító megállapítás, hogy senkit nem lehet kizárni, újdonság. A következő pont: azért tárgyaltak a zsidóság képviselőivel, hogy megpróbáljanak konszenzust teremteni, mert „nem jöhet létre, nincs értelme a Sorsok Háza megvalósulásának abban az esetben, hogyha a magyar holokauszttúlélők nem tudják fölvállalni azt, vagy nem tudnak vele azonosulni, vagy egyszerűen megtagadják. (...)
Arra fogok minden erőmmel törekedni, hogy konszenzust hozzak létre a történelmi koncepciót kidolgozók, a magyarországi zsidó érdekképviseletek, a holokauszttúlélők széles csoportja és az őket képviselők vagy az ő szellemi örökségüket ápolók között.” Remek. És miért nem érvényesült ez a törekvés például a gyalázatos Szabadság téri szoborral kapcsolatban? Azt fel lehetett állítani az éj leple alatt, annak ellenére, hogy a zsidó és nem zsidó jóérzésű emberek többsége elutasítja?
Ott lehetett holokauszttúlélő idős embereket is rendőrökkel taszigáltatni, és eljárásokat indítani ellenük, egyebek közt „rongálás” címén, amikor tiltakoztak? Képmutató porhintés ez a néhány jól hangzó miniszteri mondat, semmi köze a valósághoz. Zoltai tapasztalataira és bennfentes ismereteire talán inkább azért van szükség, hogy kijátszhassák az enélkül is belső ellentétekkel terhelt zsidó szervezeteket. Végül azt is kijelenti Lázár János, hogy „amikor a miniszterelnök úr erre a munkára felkért, akkor megadta a gondolkodás és a cselekvés szabadságát, és amíg ezt (...) megadja, addig tudom a munkámat végezni”.
Ez szintén újdonság: eddig minden jel arra mutatott, hogy a miniszterelnök feltétlen és gondolkodás nélküli engedelmességet követel környezetétől, odáig, hogy, ha kell, mondják az ellenkezőjét annak, amit az előző nap mondtak. Az 1998 és 2002 közti első Orbán-kormány idején egy éppen leváltott miniszter mesélte nekem, mint parlamenti tudósítónak – persze nem közlésre szánva –, hogy azt mondták neki: tudod, az volt a baj veled, hogy mindenről véleményed volt. Azt hiszem, ma is inkább ez tükrözi az elvárásokat, mint a mostani miniszter öntudatos mondata.
A szerző újságíró
