Van az úgy, hogy már folyik a lakásfelújítás, amikor az ember változtat a tervein. Bár tölgyfa padlót álmodott, műanyag szalagparketta lesz a vége, esetleg rájön: mégiscsak össze kell költözni a nagymamával, mert a vecsési ház ára nélkül nem jön össze a renoválás ára. Ilyesmi minden családban előfordul, és nincs is benne semmi kivetnivaló. A saját pénzével és a saját ingatlanaival mindenki azt csinál, amit tud vagy akar.
Az viszont mégiscsak meglepő, hogy a magyar kormány úgy kezeli a budai Várat, mintha a saját hobbikertje volna. Ide jön a dísztó, oda a veteményes, a pergolát meg hagyjuk is, már nem divat. Pedig L. Simon László imponáló magabiztossággal előadott monológjaiból legalábbis úgy látszott: valamiféle kormányzati koncepcióról beszél, amikor a semmiből rekonstruáltat eklektikus monstrumokat a várnegyedben, vagy a varázspálcája egyetlen intésével az Országos Széchényi Könyvtár pár millió kötetét a palota e célra kibelezett szárnyából átrepíti a Magyar Rádió kiürített józsefvárosi tömbjébe. Aztán most, hogy L. Simon kegyvesztetté vált, a pillanatnyi győztesek újra gyurmázni kezdenek a tervekkel. Az OSZK mégis marad a Várban, a rádió épületeit a döbbent Nemzeti Múzeum kapja, és nézzük csak: tényleg jó ötlet a kortársak által is utált neogótikus csicsát rekonstruálni a Mátyás-templom mellett?
Félreértés ne essék, ha L. Simonnal együtt elbukna az egész tébolyult panoptikumépítési láz is, a magam részéről nagyobb összeget adnék Szent Júdás Tádénak, a reménytelen ügyek védőszentjének. De mégis, van abban valami hátborzongató, amikor Lázár János azt nyilatkozza a sajtónak: „elgondolkodik” azon, hogy L. Simon ötletével ellentétesen mégis megtartja a volt Pénzügyminisztérium műemléki szakértők által egyszerűsített mai homlokzatát.
