Lappangó háború

Védhetetlenek azok a moszkvai és donyecki kijelentések is, hogy orosz részről csak „önkéntesek és szabadságos katonák” vesznek részt a harcokban. Mert még ha így is lenne, a Kreml semmit sem tesz ennek megakadályozására, és már ettől nyakig benne van a konfliktusban.

De az is egyre nyilvánvalóbb, hogy Kijev – haditechnikai támogatást sürgetve – nemcsak háttértámogatóként, hanem tevékeny részesként is igyekszik bevonni a Nyugatot a fegyveres viszályba, és erre néhány ország késznek is mutatkozik. Pedig nem lehetünk biztosak annak a hatalomnak az európai értékek iránti elkötelezettségében, amely Janukovics elnök megbuktatása után az első – igaz, később visszavont – parlamenti döntésével a kisebbségi nyelvhasználatot korlátozta, s amely tárgyalások helyett hadjárattal akar véget vetni egy – részben kívülről szított – belső konfliktusnak. Ráadásul az előző államfő menesztésében kulcsszerepet játszó szélsőséges nacionalista erők az EU-t és a NATO-t éppen úgy nem akarják, mint az orosz befolyást. És – bár Porosenko államfő próbálja háttérbe szorítani őket – egy újabb Majdan kirobbantására bármikor képesek.

A viszály persze csak a felszínen szól a többmilliós orosz nyelvű kelet-ukrajnai népesség jogairól. A harc geopolitikai pozíciókért, no meg palagázkészletekért és ipari üzemekért folyik, amelyek egy részéből – megintcsak állítólag – a segélykonvoj kamionjai már el is vitték Oroszországba a gyártósorok egy részét. Közben elsikkad a legfontosabb: a válságövezetben élők többségének már édesmindegy, hogy Porosenko vagy Donyecki Népköztársaság, Európa vagy posztszovjet vámunió, ők – ha kezdetben támogatták is a szakadárokat – most leginkább békét akarnak.