A vezető kínai lapok egynapos késéssel írtak az ötven évvel ezelőtti eseményről. A hivatalos Kína egy 1981-es elítélő párthatározat felmondásával emlékezett meg arról, hogy ötven éve indította el Mao Ce-tung a maga végső leszámolását az addig általa épített és irányított rendszerrel, addigi harcostársaival. Ez volt a Nagy proletár kulturális forradalom, az erőszak, a rombolás kora Kínában. Pótolhatatlan életek és kulturális kincsek semmisültek meg, családok törtek szét. Ezt most újra elismerték. Az én nemzedékem akkor innen borzongva szemlélte, ami ott történik. Keveset értettünk belőle. Voltak, akiket közülünk is magával ragadott a tekintélyek és hagyományok elleni lázadás, a forradalminak látszó düh.
Csupán Sanhszi tartományban és Dalian (Port Artur) városában tüntettek az évfordulón a neomaoisták. Ezek számára az 1966 májusában kezdődött évtized aranykor volt, és a rehabilitációját követelik. „Mao eszméi legyőzhetetlenek!” – állt a Sanhsziban felvonulók tábláin. A mandzsuriai Dalianban pedig egyenesen a Nagy proletár kulturális forradalmat éltették, a Nagy Kormányos (Mao) dicsőségét zengték. A neomaoisták – mondják a hozzáértők – befolyásos kisebbség, amely ugyan bírálja a jelenlegi vezetést, de sok szövetségese van a hatalom csúcsain is. Egyébként nem rendezhetett volna a közelmúltban koncertet a nagy népi csarnokban a Maót dicsőítő himnuszokból.
Megértem, hogy akik a mai kínai tőkés világban a vesztes oldalra szorultak, nosztalgiával gondolnak a teljes (látszat)egyenlőség időszakára. Az is szép emléknek tűnhet nekik, ahogy az akkori lázadó „vörösgárdisták” megalázták a korábbi főnököket, tekintélyeket, „kapitalista úton járókat”. Azt is értem, hogy nem tetszik nekik, hogy visszatért a régi elit, s hogy a volt vörösgárdisták egy része dollármilliárdossá fejlődött. A hierarchikus hatalom alatti társadalomban előfordulhat, hogy a múlt dicsőségére hivatkozva döntenék meg az éppen uralkodó réteget. A hivatalos kínai cikkek szerint örökre búcsút mondtak a kulturális forradalomnak. A központi pártlap azért hozzáteszi, hogy a népnek inkább a jövőbe kell tekinteni, tömörüljön Hszi elnök köré és építse tovább a kínai típusú szocializmust, értsd: államkapitalizmust. Pedig ahol diktatúra van, ott diktatúra van. Ha a politikai zsarnokság megkövesedett, akkor a hatalomra éhes második sor csak erőszakos eszközökkel juthat a csúcsra. Erre számítaniuk kell. Kína kidolgozta a harmonikus nemzedékváltás eljárását a diktatúra keretein belül, s ez példátlan a történelemben. De mivel mindent megtett, hogy megőrizze a diktatúrát, fennáll az erőszakos hatalomváltás lehetősége. Vagy alulról felfelé, vagy – ahogy Mao tette ötven éve övéivel – felülről indulhat támadás a rendszeren belül.
