Legalább huszonöt éve, hogy akkori főnököm kitalálta: készítsen a gazdaságpolitikai rovat párhuzamos riportot két vendéglátó-ipari egységről, méghozzá gyorsétteremről. Egy éve működött már az első budapesti McDonald’s hamburgerétterem. A Blaha Lujza tér és a Népszínház utca sarkán pedig még virágzott a jól megtermett önkiszolgáló étterem.
Átmentem a József körút másik oldalára, ettem, ittam, beszélgettem az üzletvezetővel. Kolléganőm a Mekit írta meg. Az összehasonlítás nagy nyertese az amerikai gyorsétterem lett. Ma már másként látom a helyzetet. Kerülöm az amerikai láncok éttermeit, illetve csak végveszélyben térek be hozzájuk. Ha tehetem, olyan helyeken eszem külföldön is, mint amilyen a Népszínház utcai hajdani önki volt.
Nem volt valami higiénikus, de az ízei háziasak voltak. Olcsó volt. Igaz, hogy néha odaült hozzám egy csöves, hogy kinézze a kaját a tányéromból, de ez is része volt a kulőr lokálnak. A helyzet azóta annyiban lett bonyolultabb, hogy miközben az amerikai szabású étkezdék növekedése és terjedése nálunk is folyamatos, visszatértek a hajdani önkik, legalábbis az étlapjuk a különböző főzelékezők és falodák formájában.
Azt gondolom, hogy helyreáll az egyensúly, amelyben megfelelő helyet kapnak az indiai, kínai, török, szerb és egyéb büfék. Az evés ugyanis nemzetközivé lett nálunk is, s kevesen hökkennek meg, ha történetesen egy kurd–tibeti vegyes páros által üzemeltetett etnobüfébe invitálják őket.