Kudarckerülők összeesküvése

A baloldal többnyire racionális, átalakító volt, és a radikális változásban hitt. A jobboldal ezzel szemben a hagyományokat követte, és igyekezett a kialakult rendet minél kevésbé felzavarni.

A XIX. század a „szabadság” és a „nemzet” tekintetében jelentős haladást hozott, ám ezzel összevetve – a munkásmozgalmak harcai ellenére – az egyenlőtlenség, a nemzeteken belül és azok között inkább növekedett.

A XX. század beköszöntével az lett az alapvető kérdés: sikerül-e előrelépni az egyenlőség felé. S bár a jelek kedvezőtlenek voltak – a történelemben a vagyoni és a jövedelmi különbségek növekedtek – 1910 és 1960 között az egyenlőtlenségek számottevően csökkentek (lásd: Thomas Piketty: Capital in the Twenty-First Century, 2014).

A növekedés felgyorsult, a technológia megújult, a termelékenység nőtt, és ez felértékelte a munkajövedelmek szerepét. Ugyanakkor a világháborúk megroppantották nemcsak az örökölt vagyonokat, de a vagyonos családok, a dinasztiák és az oligarchiák hatalmát is.

Az egyenlőtlenség csökkenésében döntő szerepe volt baloldalnak is. A különböző országok eltérő feltételei között tevékenykedő mozgalmai egyaránt a jövedelmek növekvő újraelosztásáért szálltak síkra, és a forrásokat az esélyek kiegyenlítésére használták fel.

Így a század során jelentős mértékben elhárultak a felemelkedés társadalmi akadályai. Ilyen feltételek között az ember sorsának fő meghatározója az egyén sikerkereső vagy kudarckerülő viselkedési stratégiája lett.

A kudarckerülő stratégia sajátos pszichológiai beállítódásra utal: az ilyen személy vagy erőfeszítésre nem késztető, vagy csodálatra méltó, de megvalósíthatatlan célokat tűz maga elé.

Az „amerikai álom” – sorsodat magad alakítod, tőled függ, mit érsz el – a sikerkereső stratégia lényege. Filmek, irodalmi alkotások és a napi sajtó is azt hirdette: a siker forrása te magad vagy, ám a kudarcért is csak magadat hibáztathatod.

A tudat, hogy a verseny nyílt, a szabályok mindenki számára egyformák, hihetetlen lendületet és legitimitást adott a polgári társadalmaknak. Az 1980-as évektől azonban az egyenlőtlenség újból növekedni kezdett. Megváltozott a politikai széljárás, és azt kezdték sulykolni: a gazdagokat nem szabad magas adókkal kifosztani, és aki lemaradt, annak nincs joga mások jövedelmére szemet vetni.

A valóságot, a gazdagok és szegények közötti egyre szélesedő és mélyülő szakadékot ideig-óráig elfedte, hogy a növekedés mindenkinek juttatott morzsákat. A 2007–2009-es válság azonban – végletekig kiélezve az ellentmondásokat – durván felébresztette a társadalmakat az „amerikai álom” igézetéből.

A mobilitás visszaesett, az esélyek beszűkültek, növekedett az egyenlőtlenség, a szegénység terjedt. Ám az is kiderült: a XXI. század igazi problémája nem egyszerűen a szegénység és gazdagság kiáltó ellentéte. Nem pusztán az alsó 99 százalékot és a legfelső egy százalékot elválasztó vagyoni és jövedelmi szakadék áthidalhatatlanná válása a gond.

A szegénység elmaradást szül a képzettségben, így megnehezíti a munkához jutást, ez kiszolgáltatottsághoz vezet, a törvénnyel való gyakori összeütközést idéz elő, mindez együtt az életesélyek radikális szűküléséhez, a perifériára szoruláshoz és a politikai érdekérvényesítés gyengüléséhez vezet.

Vagyis, a legfelső egy százalék – megállíthatatlannak tűnő – kiemelkedése nem csupán a vagyon és a jövedelem, hanem a politikai hatalom egyre kevesebbek kezében való összpontosulását vonja maga után. Ez pedig a XIX. századig általános ún. patrimoniális társadalom újraépülésének veszélyét jelenti.

A patrimoniális társadalomban a vagyon és a jövedelem, ebből fakadóan a politikai hatalom és ennek következményeként az esélyek és a pozíciók elosztása családok, dinasztiák, klánok, oligarchák és az általuk kreált elit kezében van. Ennek ellenében fogalmazta meg a XX. század elején a baloldal hagyományos egyenlőségközpontú stratégiáját, amely alapvetően sikerre vitte a modernizálódó társadalmakat. A XXI. század azonban új helyzetet teremtett.

A régi típusú jövedelemkiegyenlítő stratégia nem alapozhat meg sikeres baloldali mozgalmat a XXI. században. Nem tagadva az éhség, a szegénység és a kiszolgáltatottság problémáját, az előttünk álló évtizedek alapvető feladata az esélyek kiegyenlítése, a kiemelkedés és a felzárkózás lehetőségének megteremtése mindenki számára.

A sikeres baloldali stratégia középpontjába a növekvő jövedelmi és a vagyoni – illetve az örökség nyomán rögzülő – egyenlőtlenségek folyamatos újraelosztását kell állítani. A cél az előrejutás társadalmi korlátainak lebontása, az életesélyek kiegyenlítése és a társadalmi pozíciókért folyó verseny egyenlő feltételeinek megteremtése.

Az új stratégia lényege a hazai helyzet tükrében teljes egészében feltárul. Az elmúlt négy év lényege: a kudarckerülők összeesküvése a sikerkeresők ellen.

A kudarckerülőket két jellegzetes társadalmi csoport alkotja. Az egyik: az új elit, a legfelső két-három százalék, amely az elmúlt években hatalomhoz jutott, magánosította a közös vagyont, elfoglalta a döntési posztokat, és saját kényekedve szerint, önző érdekeinek megfelelően intézi a dolgokat. Tartósítani akarja hatalmi helyzetét, és megakadályozni, hogy a beleegyezése nélkül bárki oda betörhessen, és veszélyeztesse privilegizált helyzetét. Nem érdeke újra és újra versenybe szállni.

A kudarckerülők másik – jóval népesebb – csoportját a magukat vesztesnek érzők alkotják, akik lemondtak arról, hogy versenybe szálljanak. Az elmúlt huszonöt évben sok szó esett arról, hogy a társadalom ne engedje el a munkaerőpiacról kiszorultak és a kiszolgáltatottak kezét.

E programok túlnyomó része azonban pusztán elviselhetővé tette, de nem szüntette meg, inkább megerősítette a kiszolgáltatottságukat. A perifériára szorultak végül fokozatosan beletörődtek a helyzetükbe. Kiszálltak a versenyből, nem akarnak folytonosan szembesülni a vereséggel, a kudarccal. Érzik, nincs megfelelő tudásuk, kitartásuk, és frusztráló az állandó verség. Beletörődtek abba – hiszen ezt tanulták meg vagy ezer éve –, hogy a hatalom azt tesz, amit akar.

A XXI. század egyetlen új lehetőséget kínál nekik: ígéretekért – javakért („rezsicsökkentés”) és álmokért („tiszteld a magyart”) – cserébe odaadni a szavazatukat. Ugyanakkor létezik az a bizonyos középosztály. A sikerkeresők csapatának bázisa. Bíznak önmagukban, tudják, mit akarnak. Képesek saját problémáikat megoldani, és nem várnak arra, hogy azokat más oldja meg.

Viszont átlátható, egyenlő és méltányos versenyfeltételeket akarnak. Legfeljebb a hátrányos helyzetből indulók és a kudarc után újrakezdők számítanak némi – átlátható – segítségre. Őket a siker esélye tűzbe hozza, azért hajlandók keményen megdolgozni. Nem könyörögnek a hatalomhoz, inkább máshol próbálnak boldogulni. Csak zárójelben: ebből a szempontból szemlélve a Jobbik voltaképpen két párt, az öreg, mítoszépítő rasszisták csapata és az innen is, onnan is kiszorult, de felzárkózni igyekvő fiataloké.

Ez utóbbiak nemcsak megszólíthatók, de velük párbeszéd folytatható a baloldal részéről is.

A 2014-es választást a kudarckerülők összeesküvése döntötte el. Az új elit jobb ajánlatot fogalmazott meg számukra. Sikeresen hitette el az alul levőkkel: nincs szükség nyílt versenyre, átlátható szabályokra, ellenőrizhető intézményekre és európai politikai kultúrára. Azt üzenték: aki „rendesen” viselkedik, megkapja a „jutalmát”.

Ezen a helyzeten azért nehéz változtatni, mert a kudarckerülők tömegei nem nyerhetők meg az „ígéretágon”. Részben, mert nincs miből ígérni, részben mert nem lehet eljuttatni az üzenetet hozzájuk, részben mert lehetetlen túlígérni a patrimoniális vezető réteget.

A baloldal csak akkor remélhet sikert a XXI. században Magyarországon – és általában Európában –, ha a sikerkeresők szemszögéből tudja újrafogalmazni az egyenlőséget célul tűző stratégiáját.

Ha ráébred, hogy az egyenlőtlenség túlmutat a fogyasztásban megnyilvánuló különbségen. Ha megérti, hogy a valódi probléma: a képzettség és az egészség területén megnyilvánuló egyenlőtlenség, ami az esélyek és az életlehetőségek közötti szakadék szélesülésére vezet. Ez pedig a gazdasági, a kulturális, végül a politikai hatalom egyenlőtlen eloszlásához.

A marginalizálódás, az elmagányosodás, a társadalomból való kényszerű kiszakadás következménye: egyetlen „vagyonod” marad, a voksod. Ám ezt hiába próbálod jó áron eladni, csak elkótyavetyélni tudod. Ehhez képest a sikerkeresők társadalma nemcsak növekvő segítséget, de akár a felemelkedés esélyét is kínálhatja.