Változhatnak rendszerek, kormányok, szegényből és krumpliból mindig lesz Magyarországon. Hol az egyikből több, hol a másikból. Sajnos 2010 óta a lehető legrosszabbul áll fel a páros: szegényből több van, az egyre gyakoribb aszályos nyarak miatt krumpliból pedig kevesebb. A forró és a kegyetlen nyarakat nemcsak az ember, de a krumpli is nehezen viseli, a termelők ilyenkor hiába locsolják a földeket, úgy is jóval kevesebb burgonya terem, viszont jóval költségesebben. Az esős és a forró nyarak váltakozásával így ugrott egyik évről a másikra a duplájára, vagy esett felére a burgonya ára.
A hetvenes évektől a 2010-ig tartó időszakban – a Bokros-csomag utáni rövid sokkot nem számítva – a krumpliár változékonysága inkább zöldségpiaci kuriózum volt. Az utóbbi öt évben a mélyszegénységben élők körének bővülésével az esetleges áremelkedés egyre inkább „krumplihelyzetté" válik. A magyar szegények élete ugyanis évszázadok óta és ma is a tészta mellett a krumplitól függ, amit „díszítéstől" függően slambucnak, grenadírmarsnak vagy – ha a nehéz sorban élő hó elején vagy jobb napokon kolbászhoz is jut – paprikás krumpliként eszik. Ha pedig egy forró nyár után megdrágul a krumpli, úgy a mai magyar szegényei sem tudnak helyette kalácsot venni, ahogy azt régen Marie Antoinette javasolta a párizsi éhezőknek. Márpedig az Orbán-kormány szegényellenes politikája nyomán mára ott tartunk, hogy az egy-egy aszályos nyár nyomán megugró krumpliár százezreknek azt jelenti, hogy sokkal kevesebbet ehet.
Országszerte szaporodnak azok a háztartások, ahol az éhezés nem valamiféle fenyegetés, néhány rossz nap baja, hanem kőkemény realitás. Olyan háztartások, ahol az olyan váratlan többletkiadás, mint a burgonya árának emelkedése annyit tesz, hogy a hó vége felé már egyre több az olyan nap, amikor a családnak, felnőtteknek és gyerekeknek is főtt étel nélkül, gyakran korgó gyomorral kell lefeküdnie.
