A klasszikus antik dráma máig érvényes tanulsága szerint Thébai királya, a hatalommal felruházott Kreón képviseli az írott törvényeket, míg a magára maradt, halálba üldözött királylány, Antigoné az erkölcsöt.
A dráma attól dráma – írják, mondják azóta, két és fél évezrede rendre a drámatörténészek, esztéták, társadalomkutatók –, hogy az emberi kapcsolatokat befolyásoló két szabályrendszer azonos erejű a maga emberi általánosságában, a konkrét történelmi döntések szolgáltatnak igazságot egyik vagy másik félnek a drámai küzdelemben: olykor a „törvény” kerül felül, máskor a „törvény szövedéke” (mint azt József Attilától tudjuk) „felfeslik valahol”, s az erkölcsé a győzelem. Az utókor úgy találja: a tragédiaíró Szophoklész a halálban az uralkodón morálisan felülemelkedő királylány, az erkölcs, az íratlan törvények mellett foglalt állást, miközben a dráma szabályait: az egyenlő felek, azonos súlyú értékek konfliktusát tiszteletben tartotta.
„Erkölcsi győzelem” – mondjuk, amikor valaki veszített ugyan, de tisztességét megőrizte. „Erkölcsi bátorság” – mondjuk, aki a „kor viszonyaival szembeszállva” áll ki igazságáért. Az erkölcs, az etikai szabályozás viszonylagos autonómiája – mondják a filozófusok – hozzájárul a társadalom működésének legalább viszonylagos egyensúlyához.
Kreón és Antigoné vitájához még visszatérek, de segítségül hívom a „szakértőt”, vagyis Teiresziászt, a mindent látót, aki szintén fontos szereplője a tragédiának. Szakértelmével arra emlékeztet, hogy amikor a jeles neveléstudós-asszony, a Független (!) Pedagógus Fórum egykori aktivistája először vetette papírra (még tán nem is használtunk akkor szövegszerkesztőt) „pedagógus etikai kódexnek” nevezett írását, akkor a pedagógustársadalom védelmében írta, a bomló pártállam, a kialakuló fenntartói pluralizmus viszonyai közepette kísérelte meg a szakma önbecsülésének erősítésével megteremteni az egyensúlyt hatalom és erkölcs között.
