Ennek a kijelentésnek azért örülök, mert a konzervatív értelmiséget, a kormány úgynevezett holdudvarát bizony nem a bátorság, hanem a hallgatás jellemezte. Pedig az elmúlt öt évben és az azt megelőzőkben is bőven voltak olyan események, amelyek miatt meg kellett volna szólalnia. Talán a miniszterelnök biztatása után a szellem emberei már másképpen állnak az ország fontosabb kérdéseihez. Természetesen a politikusokhoz hasonlóan mi is tévedhetünk, már azért is, mert nincsenek mögöttünk társadalmi munkában (?) tevékenykedő tanácsadók, így csak saját „éleslátásunkra” támaszkodhatunk.
A kormány sikeres intézkedéseit, gazdasági eredményeit felsoroló pontokról az ellenzék politikusai és a közgazdászok már részletesen kifejtették véleményüket, „galád” módon megemlítve a hiányosságokat, a tennivalókat is. Az ismételt nagy választási győzelem nem tükrözi mindenképpen a társadalom elégedettségét. Azt jelenti, hogy az ellenfél gyenge, s a 2002 és 2010 közötti nyolcéves regnálásnál sikeresebb kormányzást óhajt. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a kétharmados többség megszerzése valójában a választásra jogosultak 27 (!) százalékának támogatását jelenti, ami bizony kellő óvatosságra kell hogy intsen, különösen, ha az időközi választásokon már az ellenzék pártjai győzedelmeskedtek.
Pozitívumként értékelem, hogy a kormányfő képes volt önkritikát is gyakorolni, és nem kerülte el figyelmét a tömeg, amely a mindenféle előzetes tárgyalások, egyeztetések nélkül bevezetni kívánt távközlési adó ellen tüntetett. Sajnálatos viszont, hogy a többi demonstráció és az azokon elhangzott kérések, követelések teljesen elkerülték figyelmét, pedig az elégedetlenkedők a kormánytól várják a megnyugtató válaszokat, a megoldásokat.
Megnyugtató, hogy az időnként elhangzó sejtetések, az EU „vérlázító”-nak minősített igazságtalanságai ellenére sem a NATO-ból, sem az EU-ból nem kívánunk kilépni. Meglepő és sajátságos viszont, hogy a sikerek taglalásakor még véletlenül sem említette, hogy az ország gyarapodása, lakhatóvá tétele szempontjából milyen nagy segítséget jelentettek a gyakran kritizált EU-tól kapott százmilliárdok, és hogyan nézne ki ez az ország nélkülük. Fontos üzenet, hogy „senki sem állhat a törvények fölött, senki nem élhet vissza a helyzetével, a hatalmával”.
Remélhetően ezt a tételt a kormányzat minden munkatársa és az ő családtagjaik magukévá teszik. Az egyesek különleges gazdagodásával kapcsolatban felmerült kérdések elfogadható megválaszolása esetén ezek a támadások már régen megszűntek volna. A társadalmat nem lehet hülyének nézni, és primitív, elterelő válaszokkal nem lehet elhallgattatni. Nézetem szerint kizárhatjuk, hogy a kormány egyes tagjait és a velük különböző szinten kapcsolatban lévő polgártársainkat ért kritikákat az irigység vezérelte volna. Abban is erősen kételkedem, hogy az irigység kultúrája kommunista örökség lenne.
Azt, hogy annak idején az állami lakások kiutalásánál pártfunkcionáriusok előnyben részesültek, hogy kiskerteket kaptak a város szélén, a diktatúrában természetesnek találtuk (csak ennyi bajunk lett volna!). Ebben a csodálatos demokráciában azonban már messze nem a kiskertek vagy állami tulajdonban lévő lakások kiutalása, birtoklása miatt dörmögnek az emberek! Az egy-két év alatt drámai sebességgel dúsgazdaggá vált polgártársaink aligha szellemi kiválóságuknak, kreativitásuknak köszönhetik sikereiket. Őket és mindazokat, akik ebben segítettek nekik, nem irigyeli a társadalom, ehelyett különböző dehonesztáló jelzőkkel minősíti őket.
Csányi Sándort vagy Demján Sándort senki nem támadja gazdagodásuk miatt. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a kultúra, a tudomány területén több évtizedig tartó kemény munkával lehet nemzetközileg is sikeresnek lenni, hazánknak elismerést hozni, ami bizony nem jár látványos gazdagodással. Örülök a kormányfő kijelentésének, mely szerint van egy közös „szenvedélyünk”, amit úgy hívnak, hogy „Magyarország”.
A hazánk iránti ragaszkodás tartott bennünket itthon annak idején, a nehéz időszakban. Jó lenne, ha a jelenlegi egészen más körülmények között az ország vezetői megteremtenék azokat a feltételeket, hogy ezt a „szenvedélyt” azok is képesek legyenek érezni, akik nem tudnak megélni az itthoni keresetükből, akik nem találnak maguknak képzettségüknek megfelelő munkát. Ez a „szenvedély” mindnyájunk számára, beleértve a politikusokat (!), kötelességgel is jár. Kötelezi hazánk vezetőit, hogy példát mutatva, önzetlenül az ország érdekében dolgozzanak, hogy még a látszatát is elkerüljék, hogy visszaélnek hatalmukkal, és ily módon gyarapítják saját maguk és barátaik vagyonát.
Hogy a demokrácia elfogadott szabályai alapján mindenkit egyenlőnek tekintsenek, és bírálóikat, a más véleményen lévőket, az érdekeikért tüntetőket se minősítsék a haza ellenségeinek. Magyarország ugyanis mindannyiunk „szenvedélye”.
A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
