Nézte a teret.
Jó tér, mintha lenne külön lelke. Tizenéves korában minden vasárnap délután itt üldögélt egy kicsit, nézte, hogy fordul át halványbíborból sötétbordóba a minorita templom homlokzata. A kollégiumba csak este hét órára kellett beérni, a busz meg ötre bent volt a városban, vidéki gyerek hol ücsörögne máshol, ha nem egy templom előtt, legalábbis amíg feltalálja magát egy más ritmusú környezetben.
Hogy még jobban érezzen egy kis hazait, ilyenkor kibontotta a kristálycukros zacskót és kivett belőle egy pogácsát. A sós süteményre itt-ott ráragadtak az apró édes kis rögök, amitől meglehetősen bizarr ízkombináció született, de hát mit lehet tenni, ha a nagyanyja mindig az egykilós cukor üres papírjába csomagolta induláskor a süteményt. Ott sorakoztak szépen a szekrényben egymásra simogatva a staniclik, a gyűrődéseik művészi kuszaságban rovátkázták a fehér vagy barna színű érdes anyagot. Ha londoni szelet vagy lekváros linzer került beléjük, azoknak jót is tettek a zsaku alján maradt cukorszemek, de ha sajtos stanglival vagy pogácsával hozta őket össze a sors, menthetetlen disszonancia lett a vége.
