Ortodox demokráciákban ellenzékinek lenni hálás feladat. Arrafelé úgy szokás, hogy míg a kormány bánatosan húzkodja a nadrágszíjat, és tanító nénisen felemelt ujjal figyelmeztet mindenkit a költségvetési realitásokra és a jogállam szabályrendszerére, az ellenzék fantáziája szabadon szárnyal. A kormányzat állandó ostorozásával párhuzamosan a legkülönbözőbb területeken követel jobb működést, reformjavaslatokkal áll elő, és ezekkel – ahogy mondani szokás – eredményesen tematizálja a közbeszédet.
Unortodoxia nagy találmánya, hogy a kormány ezt a hagyományos szerepet ellopta a saját ellenzékétől. A nyugdíjak megvédése, a nemzeti konzultáció meg az adósmentés még csak sima szemfényvesztés volt, de abban a pillanatban, amikor – nem mellékesen: a gránitszilárdságú alkotmány soros buherálásának elleplezésére – feltalálták a rezsicsökkentést, Orbán és társulata kilépett a kommunikációs tevékenységnek is mondható szimpla hazudozás rendszeréből. Immár nem kozmetikázni igyekezett a valóságot, hanem új világot alkotott.
Orbán országában immár Hegyeshalomtól Röszkéig a nekivadult egyetemi gólyatáborok normái érvényesülnek. Csupa olyasmit szabad, sőt kell csinálni, amit óvoda óta sulykolnak mindnyájunkba, hogy na, azt aztán tényleg ne. A nem potyázunk meg a segítjük a rászorulókat parancsolatát legyűri az el lehet venni a másét és az erősebb legyőzi a gyengébbet köznapi tapasztalata. Norma lett a szegényellenesség, kormányzati elvárás az idegengyűlölet, és már-már karikatúrába illő, ahogy a rezsicsökkentést abbahagyni képtelen kormány megszavaztatja az embereket, melyik közigazgatási díjat nem akarják fizetni ezentúl. Mire 389 ezer állampolgár ír vissza, a kormány meg örvendezik, hogy lám, az emberek az erkölcsi bizonyítvány árát rühellik a legjobban – ennek eltörlése lesz a következő „működő” reform, akárki meglássa.
