Nem mintha olyan nagy problémánk volna a levéllel, ámbár megjegyeznénk, hogy ha már a nyilvánosság előtt oktatjuk ki egykori évfolyamtársunkat, nem hagyunk a szövegben épp egy tucat helyesírási hibát, a fogalmazásbeli slendriánságokról nem is szólva, ami, ha azt vesszük, hogy a színész a szövegből, a dalszövegíró pedig a szöveggel dolgozik, az alkotói munka teljes leszarása; amúgy Európa erős emberét tessék már nem középiskolás fokon megvédeni.
Ebbe az is beletartozik, hogy nyílt levélben semmi esetre se példálózzunk önnön nagyságunkkal, nem írunk le olyat, hogy „Neked is, és Neki is (mármint Alföldinek) az általam írt, Munkácsy, a festőfejedelem című musicalt ajánlom megtekintésre”, tudniillik a szerénység látszatát akkor is illik fenntartani, ha a világirodalom egyébként tényleg nem ismer a miénkhez mérhető korszakos művet, ráadásul így alkoholista közönségszervezők szoktak beszélni.
Az azért nem úgy van, hogy Kulka majd elindul a ködben, aztán várja a csatatéren a többieket, azok persze nem jönnek, mert jaj, elaludtam, meg szinkronom volt
De tényleg nem emiatt. Ez olyan kor, amelyben az excrementum megint bugyogva törhet fölfelé, jön az agresszív középszer, jönnek végeláthatatlan sorban a képesség nélküli emberek; hányszor, de hányszor volt már ilyen, és mindig túl lehetett élni. Hanem az e heti ÉS-ben Koltai Tamás színikritikus emlékeztet arra, hogy az idei színházi világnapon, mint 1962 óta minden évben, a világ összes színházában felolvasták az erre a célra írt üzenetet, egyedül a Nemzeti nagyszínpadán nem.
„A budapesti Nemzeti Színház a színházi világnapon kivonta magát a nemzetköziségből, kivonta magát Európából, kivonta magát a Világból.”
Nem nagy ügy, mondhatnók, az idei üzenet Brett Bailey dél-afrikai drámaíró tollából arról szólt, hogy mi a színház dolga a hatalom birtokosaival szemben, és ez Vidnyánszky igazgatónak nagyon nem tetszett, de hát hol van mindez a reklámadótól; nem is váltott ki semmiféle reakciót.
Ám ha nem tévedünk, akkor a Nemzetiben Kossuth-díjasok, színésznagyságok sora lép színpadra estéről estére, megkérdőjelezhetetlen szakmai múlttal és tekintéllyel, s nyilván átlagon felüli hivatástudattal, ám ők se jelezték egyetlen szóval sem, hogy nem jól van ez így, hogy ez már több, mint egy kiüresedett fejű színházigazgató ostoba hisztériája, ez már a színház megalázása.
Amivel nem azonosulunk, mert mi művészek vagyunk, nem pojácák. Mert az azért nem úgy van, hogy Kulka majd elindul a ködben, aztán várja a csatatéren a többieket, azok persze nem jönnek, mert jaj, elaludtam, meg szinkronom volt, s egyáltalán, örülök, ha szerepet kapok, én csak egy színész vagyok.
Amivel kizárólag azért hozakodunk elő, hogy amikor majd eljő az idő, és a Nemzeti mai művészei a nemzet színészei lesznek, ne csodálkozzanak, és főleg ne fanyalogjanak, ha körükben Bognár Zsolt művész urat is köszönteniük kell.
A szerző az Élet és Irodalom munkatársa
