Wellington hercegről jegyezték fel, hogy erősen nehezményezte, ha katonái esetenként ünnepelték beosztott tisztjeit. „Ez veszélyesen közel van ahhoz, hogy véleményüket kifejezésre juttassák” – mondta állítólag. Hogy jön ahhoz egy közkatona, hogy véleménye legyen? Ez persze kétszáz éve volt, de alighanem azért jegyezték fel, mert akkor is disszonáns volt. A milliomossá váló cipőtisztító fiú amerikai legendája ezer évre van tőlünk; és ha mese volt is, nyoma sincs benne a lenézésnek – ellenkezőleg! Két igen különböző felfogás ez arról, hogy a „közönséges” ember mi lehet, mit tehet és mit nem.
Jómagam a cipőtisztító fiú pártján állok, és a társadalmi esélyegyenlőségre való süketséget és lenézést hallom ki a „milliárdos gázszerelő” fordulatból.
Nálunk a közgondolkodásban a meggazdagodás nem csupán rút viselkedést sejtet, mert persze a sikeres vagyoni felhalmozást eleve övezi a gyanú, hanem ez a szemfüles gyanakvás valamiféle, csak iskolázottsággal elnyerhető intellektuális és szorgalmi többletet ragaszt a milliárdossághoz, ami egy szerelőről fel se tételezhető. Mintha a milliárdossághoz vezető út diplomákkal lenne kikövezve. De ez nem így van.
Miközben jogos a felháborodás és az erős elítélés bárminemű korrupció esetén, tudjuk: ahhoz, hogy egyáltalán halljunk róla, nyilvánosság kell. A korrupció alapvetően politikai fogalom, a politikai szerkezet elzápulását, az állam megromlását jelenti; és az ebből való kiútkeresésnek, az úgynevezett közjó érvényesülésének ez mint közrossz, a szöges ellentéte. A közjónak és a közrossznak is sok alakváltozata ismert a történelemből, és ezeket ma is az így-úgy szabad közvélekedés formálja, teszi megnevezhetővé.
A kulturálisan és történelmileg sokarcú korrupció az írott jog által definiált bűntényként csak részlegesen fogható be a korrupciós ügyeskedés mindegyre módosuló alakváltozatai miatt, amelyek között a csúszópénzes megvesztegetés csak egy a sok közül. Ezért is kell időnként újjászőni az állampolitikai romlás-rontás ellen a jog védőhálóját. A jog tehát igen fontos, de belátandó, hogy a mindenkori közjó eszménye újra és újra átformálódik, és annak függvényében jelölődik ki az elvetendő közrossz, a korrupció tartalma.
Mióta világ a világ, korrupció mindig létezett, része a politikának, és csak a jobbra törekvő politikai diskurzusok által fogalmazódik és érhető tetten. A politikai közbeszéd általában a közjó és a közrossz pólusainak vonzásában kavarog, vagyis hogy mi lenne az igazi közérdek, és ugyanakkor mi is az a fertő, amelyből ennek megközelítéséhez ki kellene lábalni. Nem is osztom azokat a borúlátó véleményeket, hogy a korrupció és annak nyilvános hangoztatása eltántorítja az embereket a közügyektől és a politikai aktivitástól.
Ez nem így működik.
Van azonban – ha már az egyet nem értéseimet sorolom – egy másik vitatandó álláspont is, amely a korrupciót pusztán a politikai üzem mellékes, technikai velejárójának veszi, ha egyáltalán hederít rá. Furcsállkodva olvastam Tilo Schabert A politika méltóságáról és jelentőségéről című tanulmánykötetét, amelyet a Fidesz-pártagytrösztje, a Századvég adott ki. Elméleti írásról van szó – elkel néha azért az ilyesmi mind a politika lapályainak, mind magaslatainak megértéséhez. A szinte költői stílusban megírt tanulmányokból a politikáról nagyjából az derül ki, hogy az lényegében egy személyes hatalmi háló.
„Kormányzatnak nevezzük a politikailag alkotó embert tevékenysége közben. Más válasz pedig nem lehetséges” – írja a szerző. Az ilyesféle szentenciák persze gyanút ébresztenek az egyszerű olvasóban. Aki aztán értesülhet arról, hogy
a politika világa a káosz és a forma közötti cseppfolyós állapot, amit James Joyce, a nagy ír szerző és jeles szófaragó nyomán Schabert káoszmosznak
nevez. A kreatív politikus „struktúrákat nyer ki a cseppfolyósságból és a cseppfolyósságba kényszeríti vissza a struktúrákat”. És így tovább.
Az egyszerre mélyenszántónak és magasröptűnek szánt megfogalmazásokból kitetszik: a politika a szerző szerint nem egyéb, mint az a reálpolitika, ami képessé tesz a hatalmi nyeregben maradáshoz a „barátság művészete” által. A „barátság művészete”, a „személyes párt” mint a politikai kreativitás alapja a híres, avagy hírhedt bostoni polgármester, a tizenhat évig regnált Kevin White politikájával foglalkozó elemző tanulmányban nyer bemutatást.
|
A korrupciós ügyek halmazából kiemelkedik a „milliárdos gázszerelő” története
Reviczky Zsolt / Népszabadság
|
E tizenhat évbe az iskolai deszegregációt segítő és nagy viharokat kavaró iskolai buszoztatás, vagy Boston régi városrészeinek sikeres rehabilitációja éppúgy beletartozott, mint az, hogy a polgármester több mint másfél évtizedes regnálása után – ahogy mondani szokták – a fél városházát bilincsben vitték el. E tényeket, eseményeket azonban a könyv nem taglalja, csak a személyes kapcsolatokra alapozott, sikeres hatalmi térnyerésről, a politika felszínének amőbaszerű mozgásáról, a nyeregben maradásról ír. A szerző úgy látja, hogy az informális konfigurációk és a formális intézmények közötti folyamatokból emelkedik ki a politika realitása.
Ez a megközelítés viszont a jogállami intézmények, a jogrend figyelembevételének karakteres mellőzésével párosul.
Emiatt aztán a hatalmi visszaélések, a személyes kapcsolatoknál tágabb érdek-képviseleti intézmények megzápulása említést sem érdemlő, technikai jelentéktelenségekké lesznek. Akik ellene voltak az effajta várospolitikának, azokról a szerző a tárgyi-történeti elemzés helyett csak azt jegyzi meg: „amit a barátság művészete mozgatott, azt a korrupció rákfenéjének láttatták”. Tudható, hogy az amerikai demokrácia országos gépezetében számos alkalommal alakulnak ki (kölcsönvéve Bozóki András fordulatát) az autokrácia kis körei a szabadság rovására. De léteznek és hatnak az országot behálózó politikai intézmények is, és a politika realitásába a demokratikus és jogállami rend éppúgy beletartozik, mint esetenként a „barátság művészete”.
A könyv szemléletére a politikát baráti kapcsolatokra redukáló, alacsony horizontú nézőpont jellemző. De ez az elemzés mégis figyelmünkre méltó, mégpedig az észjárásbeli feltűnő hasonlóságok miatt – akár mint a Fidesz-kormányzat és politikusainak mintegy-vallomása a káoszmoszt teremtő politikai kreativitásuk féktelenségeiről, az adott állapotok cseppfolyósításáról és a képzeletükben megfogant struktúrák kikristályosítási kísérleteiről, és nem mellékesen a baráti kapcsolatok politikai túltengéséről. Ilyen körülmények között, a sógorság-komaság, haverság, klientúra ismeretes tünetei közepette persze csak vakvágány a gázszerelőség emlegetése.
