Sorban kezdtem kapni a különböző gyógyszereket a magas vérnyomásra, a koleszterinre, húgysavra, s amikor megkérdeztem az orvost, hogy meddig kell ezeket szednem, begyakorlottan hangzott a válasza: „Uram, ezekkel most már együtt kell élnie…”
Egy ideig tudtam az orvosságok nevét, de ma már a színük, a formájuk alapján különböztetem meg őket, szépen mutatnak egymás mellett, ahogyan kibújnak fóliájukból, üvegcséikből és fölsorakoznak. Gondolom, már egymással is megismerkedtek, s el-elvitatkoznak rám gyakorolt alap- és mellékhatásaikról.
Én már nem olvasom el a hozzájuk mellékelt tájékoztatókat, mert megijedek, azonnal érezni kezdem azt, amire a szövegben figyelmeztetnek, s ami jóval súlyosabb bajjal fenyeget, mint az eredeti, amire a tablettát szedem. Amikor a kosztpénz szerves része lesz a gyógyszerek ára, na, akkortól számíthatunk újabb és újabb ismerősökre, akik hirtelen bukkannak elő, bemutatkozásuk – szerencsés esetben – kiadással, bonyolultabb esetben kórházi kezeléssel jár, hogy a legrosszabb változatról ne is beszéljünk.
Ami egykoron múló rosszullét, hipp-hopp távozó kór, fertőzés, vírus, vagy egy gyors műtéttel kijavított hiba volt, az ilyenkor már szinte belénk épül, szervezetünk részévé válik: enyhül, erősödik, szaggat, belénk áll. Kenőcsök, tapaszok, cseppek, tabletták lepik el a hálószekrényt, ahol addig újságok, könyvek voltak.
Most éppen szédülök. Nem mindig. Nem is rendszeres időközönként. Hirtelen, ha helyet változtatok. Pedig már gyerekkoromban is utáltam a ringlispílt, most mégis néhány pillanatra forog velem a világ – és nem választhatok, mert nem engedi, hogy erre az öregkori hintára ne üljek fel. Orvos, újabb gyógyszer és megint a beletörődést ajánló tanács: ezzel is együtt kell élni.
Mondjam, hogy unom a társaságukat? Összesúgnának a hátam mögött. Kinevetnének. Vagy elkapnák a grabancomat, hogy megmutassák, ki az úr a háznál. Egyik-másikba azért szorult annyi jóindulat, hogy megsúgja: menj sétálni! Vagy: ott a sarokban a szobabicikli… Ússzál! De amikor az ember már nemcsak január elsejéken, hanem minden hétfőn új életet akar kezdeni, jobb, ha feladja. Mert egyre többen lesznek, akikkel meg kell tanulni együtt élni.
Előbb-utóbb nagyobb lakás kéne. Nekünk.
