Miért kellene rettegniük a melegeknek és leszbikusoknak egész életünkben? Félve megfogni szerelmük kezét az utcán, vállalni identitásukat munkatársaik, családtagjaik vagy ismerőseik előtt? Ezt nem akarják. Erről szól a pride-felvonulás, amit huszonegyedszer rendeznek meg ma Budapesten. És ahol még mindig kordonok közé szorítva kell végigvonulnia a leszbikus, meleg, transzszexuális és más, a megszokottól eltérő szexuális orientációjú és nemi identitású embernek az Andrássy úton. Miközben Nyugat-Európában és az amerikai kontinens nagy részén örömünnep ez a felvonulás, hazánkban továbbra is a szélsőséges csürhe és a homofób politikusok miatt félni kell. Ideje lebontani a kordonokat, s megmutatni: itt nincs oka félni senkinek, aki nem akar ártani másnak.
Három hete 49 emberrel végzett egy ámokfutó egy orlandói melegbárban. A történtek után nem a félelem határozta meg az ottani közvéleményt, hanem a felháborodás. Erre lenne szükség a magyar közvéleményben és az LMBTQI- (leszbikus, meleg, biszexuális, transzszexuális, queer, interszexuális) közösségben is.
Felháborodás azért, mert a kormány dohos dogmákat akar rákényszeríteni a fiatalokra és a magyar társadalom egészére. Meg akarja mondani, hogy ki alkothat családot, és ki nem. Eközben nem veszi észre, hogy az LMBTQI-közösségben ugyanúgy vannak keresztények, zsidók vagy muszlimok, családosok és egyedülállók, mint a társadalom legtöbb nagyobb csoportjában. Azt sem hallják meg, hogy Ferenc pápa a katolikus egyház vezetőjeként arra buzdít, a hívők legyenek elfogadók és megbocsátók. Ki provokál és kit? Azok, akik az elfogadást és a toleranciát hirdetik, vagy azok, akik megosztottságban akarnak élni, és mindenben a hibát keresik, miközben legtöbbjük hitvallása szerint szeretniük kell felebarátjukat, mint önmagukat. Merthogy teljesen mindegy, hogy milyen az ember bőrszíne, a szexuális orientációja vagy a nemi identitása, mindenki ugyanannak a világközösségnek a része.
