A valóságtól való elszakadás súlyos következményekkel jár – hangzik a politikusok folyton ismételt, de sosem megtanult leckéje. Mi magyarok látjuk, érezzük ezt a jelenséget. A süllyesztő alján ott van már megannyi politikai formáció, s hihetjük, hogy az őket követők tanulnak valamit a hibákból. Ám a politika sajátos működése felülírja a logikát. A valósággal való szoros kapcsolat nemcsak a politika, a társadalom egésze, de a modern ember hétköznapi életvitele szempontjából is fontos lenne. De sajnos rendre csak különlegesen nagy áldozatok árán találunk vissza a valóság felé vezető útra.
Manapság az európai gazdag ember a zord téli napok elől a Sínai-félszigetre repül, hogy testét ellazítsa a napfény és a szesz. A pihenés és a rekreáció természetes és méltányolható igény. Ráadásul, amikor az ember lazítani megy, nem érdekli a valóság. Elmúlik a veszélyérzet. Egy repülő felrobbantása és 230 kioltott élet kellett ahhoz a felismeréshez, amit a Metrojet-katasztrófa nélkül is tudhattunk volna: Sarm-es-Sejk (és a többi egyiptomi repülőtér) az Iszlám Állam térnyerése óta nem biztonságos. Aki járt már Egyiptomban, olvas újságot, annak van sztorija az egyiptomi mindennapokban megjelenő korrupcióról. Miért pont egy tengerparti repülőtéren ne lehetne pár dollárral rést ütni a pajzson, s repülőre csempészni egy kis bombát? Az áldozatok emléke előtt tisztelgés is megkívánja a szembenézést saját könnyelműségeinkkel.
A szembenézés – köldöknézés helyett – a párizsi terror kapcsán is elkerülhetetlen. A barbárság megbocsáthatatlan, de sajnos az okok között vastagon ott van, hogy ezekből a terroristákból hiányzott az életterükhöz – hogy a hazát ne is említsük – való minimális kötődés. Máskülönben nem vetemedtek volna Franciaországban ilyen gaztettre. Ezt pedig részben a francia politika és a társadalom számlájára írhatjuk. Franciaország a fennhatósága alatt álló területekről annak idején kétkezi munkások tömegének letelepedéséhez segédkezett. Hogy helyettük dolgozzanak, nekik termeljenek. Amikor már a munkájukra nem volt szükség, elengedték a kezüket. Európa egyik leggazdagabb országában nyomorban élnek ők ma is, szinte gettókban, a jómódú rétegek tekintete elől elkülönítve. Évtizedekkel később leszármazottaik is talajt vesztetten, kötődések nélkül élnek, bár nem mindegyikük radikalizálódik.
