A szerzők ürügyén, de nem csak velük feleselve jegyzem meg, hogy az átfogó rendszermagyarázatnak és ellenzékkritikának éppúgy ideje van, ahogyan az elmúlt három évtized értékelésének is. A rendszerváltás történelmi projektje kimerült, a hozzá kapcsolódó Európa-vízió tartalmi felülvizsgálatra szorul. Évtizedek eltagadott társadalmi problémái egymásra halmozódó válságok formájában törtek felszínre. A tekintélyuralom hívei rájöttek, hogy a zavaros, reménytelennek tűnő világban a nemzeti jelszavak kínálhatnak sokak számára értelmezhető iránymutatást. Nem olyan biztos, hogy a globális logika a „NER”-szerűségek ellen hat mostanában. Mindeközben ellenzéki oldalon nem dőlt el, milyen demokráciát és kapitalizmust kínálnak a „NER” helyett. Akadnak, akik az erről folyó vita létjogosultságát is megkérdőjelezik, magától értetődőnek tekintve a 2010-re összeomlott világ restaurációját.
A hisztérikus ellenzéki belviták egy letűnő korszak haláltáncának kísérőjelenségei. A koreográfia része a mindenből párt- és szimbolikus politikát csinálni próbáló szűk hatókörű túlmozgásos cselekvésképtelenség. Létezik a jelenség fordítottja is, a kényszeres középen állás, aminek képviselői úgy tesznek, mintha még mindig lenne két nagy tábor. Holott egyikük már rég bekebelezte az országot.
Az öblös hangon megfogalmazott napi végítéletek és az egymást vádoló ellenzéki összeesküvés-elméletek hangzavara sem rejti el, hogy a rendszer „megnevezhetetlensége” szintén politikai giccs. Vagy önfelmentés. Bár a megközelítések eltérnek, a jelen világának néhány részletét azért jól ismerjük, legyen szó a joguralmat felváltó kivételes állapotról vagy a korrupció új természetéről.
Nem kényszeríthetünk másokra értelmezéseket és magatartási szabályokat, de magunkra igen.
Eldönthetjük, mit keresünk a homályban, s hogy vajon kényszerűen kapcsolódni próbálunk a jelen riasztó trendjeihez, vagy fordítani akarunk rajtuk. A fennálló állapotok adottságként való elfogadása maga a konszolidáció. A konformitás felértékelődése új értelmezési tartományt alakít ki, amelyben a kollaboráció magától értetődően lényegül át kooperációvá. Mert a kormányt ugyan nem mindig szeretjük, de a haza azért mégse lehet ellenzékben.
Amíg a rendszerváltó elit tagjai ordítva vádolják egymást a megnevezhetetlenség ködében, a mögöttük járó nemzedékek próbálják kitapogatni a szerteszét heverő romokat: az örökségüket.
