galéria megtekintése

Kommunista kockacukor

49 komment


N. Kósa Judit

Kommunista kockacukor! – zsörtölődött a családi legenda szerint távoli ismerősünk, a dúsgazdag maszek szűcs még a hatvanas években is, amikor hiába kavargatta egyre dühödtebben a kávéscsésze alján a makacs rögöt, az csak nem volt hajlandó feloldódni. Túl volt már mindenen, államosításon, kátéeszen, a háztömbbizalmi folytonos zaklatásain, újra ő volt a belváros legmenőbb bundakészítője, de ha felmérgesedett, a jelzők sorában akadt egy, amely mindent vert. Piszkos, nyavalyás, átkozott, kommunista.

A miniszterelnökről jutott eszembe mindez, a magától értetődő magyarázatáról, amikor azt indokolta, miért kellett újraindítani a felcsúti kisvasutat. Mert hát a kommunisták 1979-ben felszedték a síneket. És ez mindent visz: az EU milliárdjait, a várható kihasználtsággal kapcsolatos hőzöngést, a sípolástól tányért törő háziasszony dühét és persze ennek az egésznek a röhejes kisszerűségét is. Mint valami szocreál szatírában, látjuk a szakadt tornacipős szegény gyereket, aki két meccs között a libalegelőn megálmodja, hogy egyszer majd újrarakja a síneket, és luxusvagonban utazik a saját focistadionjától az etyeki filmstúdióig.

Ez a kommunistázás persze Kövér házelnöknek áll igazán jól. A magyaros bajusz alól szinte kiköpött szó valami integer belső ellenállást látszik tükrözni, az illegalitásból felszínre jutott szabadságvágy megbocsátásra képtelen mivoltát mutatja. Mint a szűcsnél a kockacukor, nála is kommunista minden, ami nem ő és nem a hajdani kollégiumi brancs, esetleg még a holdudvar.

Igazi, népszínműből kölcsönzött kuruckodás ez, és még hitelesebben is játszható, mint mondjuk Lázár miniszter kaján mosollyal abszolvált kommunistázása. Az inkább úgy hangzik, mint a kádári pébé tagjainak szájából anno az internacionalista meg a világforradalom: úriember ilyenek nélkül nem nyilatkozik meg, de amúgy mindenki tudja, hogy mire kell a szövegben figyelni. Teszem azt amikor Lázár azt mondja, hogy a kommunista hatalomgyakorlás leglényege, hogy egy épületbe szorította a törvényhozást és a végrehajtó hatalmat, és ezen haladéktalanul változtatni kell, akkor egyszerűen odadobja a mindent ütő lapot a pakli tetejére. Ha fejre álltok, pajtikáim, akkor is kibelezzük a budai Várat, és minél jobban hisztiztek, annál több irracionális döntést fogunk hozni, egyszerűen mert megtehetjük.

 

Ti meg kommunisták vagytok, és passz.

Tizennyolc évvel ezelőtt, amikor a Fidesz először hatalomra került, ijesztő, de tulajdonképpen mulatságos volt, ahogy lötyögött rajta a jelmezkölcsönzőből való, naftalinszagú ideológiai kabát. Négy évük volt mindössze, hogy átpozicionálják magukat szakállas radikálliberálisból öltönyös kereszténykonzervatívvá, és bár a borbélyok és stylistok serényen tették a dolgukat, a szentmiséken meg a nemezelő fesztiválokon azért akadt néha egy kis gond. De sebaj, mert nagyon jól éreztek rá arra, hogy mindössze tíz évvel a rendszerváltás után a magyarok másra, többre is vágytak, mint a fiskális fegyelemre és a szószátyár parlamenti ­demokráciára. A Szent Korona körüli matatást, a millenniumizászló-átadásokat meg a tűzijátékokat jobbára csak a rendszerváltó értelmiség nézte viszolyogva.

Ami viszont az ezredfordulón egyszerűen az új szerepben való csetlés-botlásnak tűnt, arról egy évtizeddel később már ordított, hogy kongó ideológiai üresség. A párt pozitív mondandója látványosan nem lép túl az „Isten, haza, család" falvédő-szentháromságán, az e mögé kovácsolt tényleges tettek pedig mostanra ijesztő kirekesztésbe fordultak.

Istenről annyit gondolnak, hogy az övék mindenki másénál előbbre való,

a más hitű ab ovo egyenlő a veszélyes betolakodóval, a saját – frissen fellelt – hitüket pedig egy konkvisztádor elszántságával kell terjeszteni, például kötelező jelleggel az iskolai tanmenetbe illesztve. A haza viszont kunyhó, amelynek még a világra pislákoló homályos ablakát is elfüggönyözzük, ide be senki sem jöhet, még az általunk választott államszövetség képviselője se, legfeljebb küldjön sok pénzt, de lehetőleg azt is postai úton. És hogy mi a család, annak deklarálását pláne maguknak tartják fenn Magyarország mai vezetői. Értékeik szilárdak és kétségbeejtően ósdiak, de vallják: a világ arra megy, amerre akar, ők meg aztán különösen. Olyanokat mondanak a férfi és nő kapcsolatáról meg a gyerekek ideális számáról, amit már ötven éve is a lábát rázva hallgatott a viaszosvászonnal fedett konyhaasztal mellett egy közepesen lázadó fiatal, de ne mondja senki, hogy a szüleinknek nem volt igazuk akkor is, amikor bornírt hülyeségeket beszéltek. És egyébként is, Lengyelország jön utánunk. Na ugye.

Mindennek fényében persze nem meglepő, hogy a Fidesz eszmeiségének jóval markánsabb vonulata a tagadás. A miniszterelnök mögött álló agytröszt jellegzetes fogalmi újítási kísérlete volt az illiberális jelző bevezetése, amely aztán sajnálatosan kifogott szülőatyjain. Mindössze annyit kellett volna jelentenie, hogy „nem gyurcsányista, nem bajnaista", de az akadékoskodók azonnal nekiindultak a liberalizmus másfél évszázados történetével, nem átallották felidézni a Fidesz genezisét az akkori Orbán Viktor kőkemény liberalizmusával, és ebben a pillanatban látszott, hogy a járt utat a járatlanért nagyon nagy könnyelműség elhagyni. Sokkal egyszerűbb kommunistázni.

A kommunista ma már eredeti értelmétől, történelmi konnotációitól megfosztott pejoratív jelző, mint ilyen:

varázsige.

Kommunista minden és mindenki, aki a régmúltban vagy akár ma keresztbe tesz a fideszes akaratnak. Aki felszedi a gazdaságtalanul üzemelő kisvasút sínjeit, aki múzeumot és könyvtárat ültet a nemzet mindenkori vezetője által oly jól belakható, meseszerűen pompázatos várbeli terekbe, vagy éppen kifogásolja, hogy avítt, sőt hamis ideológiát megjelenítő, művészi kivitelükben siralmas szobrok lepik el a főváros reprezentatív tereit. És természetesen csak kommunista lehet az is, aki meg akarja tudni, mire veri el a közpénzt a Magyar Nemzeti Bank elnöke, aki azt firtatja, melyik miniszterelnök-közeli oligarcha kapja épp a földet vagy az uniós pénzből megvalósuló beruházási megbízást, és ki mást érdekelne, mint egy kommunistát, hogy mi a magasságos úristenért kell nekünk az oroszokkal atomerőművet építtetnünk Pakson, amikor a gazdaságossági számításoktól a biztonsági megfontolásokig minden ez ellen szól.

Aki nincs velünk, az kommunista, aki meg velünk van, arra teszünk, de igazán magasról.

Orbán rendszerében ez a legszebb: hogy a hívei, már azt a jól meghatározható, elég szűk megvett káderi kört leszámítva, pontosan ugyanazt kapják jutalomból, mint az ellenzéke büntetésből. A látványkormányzás kálója, azaz a borzalmas közoktatás és a lezüllesztett egészségügy, a sportért feláldozott kultúra és közművelődés, az élhetetlenre silányított közélet, a mind hívogatóbbnak tűnő külföld, a munkavállalók létbizonytalansága, a szociális háló szétszaggatása – mindez mindenkit sújt, mindenkinek rontja az életminőségét. Legfeljebb annyi a különbség, hogy a hívek rábólintanak a kamerába pislogás nélkül bámuló Rogán Antalra, amikor azt mondja, a kvótanépszavazásra azért van szükség, mert ők kíváncsiak az emberek véleményére – a többiek pedig gutaütést kapnak tőle.

Ők úgysem tehetnek mást, hát drukkoljanak. Hogy jön végre valaki, aki – legyünk kicsit fellengzősek – gondol majd valamit a hazánkról, a jövőnkről és az életünkről. Akinek mondandója esetében hatástalan, sőt önleleplező lesz az egyetlen dolog, amit a Fidesz ma mondani képes. Hogy kommunista.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.