Ti meg kommunisták vagytok, és passz.
Tizennyolc évvel ezelőtt, amikor a Fidesz először hatalomra került, ijesztő, de tulajdonképpen mulatságos volt, ahogy lötyögött rajta a jelmezkölcsönzőből való, naftalinszagú ideológiai kabát. Négy évük volt mindössze, hogy átpozicionálják magukat szakállas radikálliberálisból öltönyös kereszténykonzervatívvá, és bár a borbélyok és stylistok serényen tették a dolgukat, a szentmiséken meg a nemezelő fesztiválokon azért akadt néha egy kis gond. De sebaj, mert nagyon jól éreztek rá arra, hogy mindössze tíz évvel a rendszerváltás után a magyarok másra, többre is vágytak, mint a fiskális fegyelemre és a szószátyár parlamenti demokráciára. A Szent Korona körüli matatást, a millenniumizászló-átadásokat meg a tűzijátékokat jobbára csak a rendszerváltó értelmiség nézte viszolyogva.
Ami viszont az ezredfordulón egyszerűen az új szerepben való csetlés-botlásnak tűnt, arról egy évtizeddel később már ordított, hogy kongó ideológiai üresség. A párt pozitív mondandója látványosan nem lép túl az „Isten, haza, család" falvédő-szentháromságán, az e mögé kovácsolt tényleges tettek pedig mostanra ijesztő kirekesztésbe fordultak.
Istenről annyit gondolnak, hogy az övék mindenki másénál előbbre való,
a más hitű ab ovo egyenlő a veszélyes betolakodóval, a saját – frissen fellelt – hitüket pedig egy konkvisztádor elszántságával kell terjeszteni, például kötelező jelleggel az iskolai tanmenetbe illesztve. A haza viszont kunyhó, amelynek még a világra pislákoló homályos ablakát is elfüggönyözzük, ide be senki sem jöhet, még az általunk választott államszövetség képviselője se, legfeljebb küldjön sok pénzt, de lehetőleg azt is postai úton. És hogy mi a család, annak deklarálását pláne maguknak tartják fenn Magyarország mai vezetői. Értékeik szilárdak és kétségbeejtően ósdiak, de vallják: a világ arra megy, amerre akar, ők meg aztán különösen. Olyanokat mondanak a férfi és nő kapcsolatáról meg a gyerekek ideális számáról, amit már ötven éve is a lábát rázva hallgatott a viaszosvászonnal fedett konyhaasztal mellett egy közepesen lázadó fiatal, de ne mondja senki, hogy a szüleinknek nem volt igazuk akkor is, amikor bornírt hülyeségeket beszéltek. És egyébként is, Lengyelország jön utánunk. Na ugye.
Mindennek fényében persze nem meglepő, hogy a Fidesz eszmeiségének jóval markánsabb vonulata a tagadás. A miniszterelnök mögött álló agytröszt jellegzetes fogalmi újítási kísérlete volt az illiberális jelző bevezetése, amely aztán sajnálatosan kifogott szülőatyjain. Mindössze annyit kellett volna jelentenie, hogy „nem gyurcsányista, nem bajnaista", de az akadékoskodók azonnal nekiindultak a liberalizmus másfél évszázados történetével, nem átallották felidézni a Fidesz genezisét az akkori Orbán Viktor kőkemény liberalizmusával, és ebben a pillanatban látszott, hogy a járt utat a járatlanért nagyon nagy könnyelműség elhagyni. Sokkal egyszerűbb kommunistázni.
A kommunista ma már eredeti értelmétől, történelmi konnotációitól megfosztott pejoratív jelző, mint ilyen:
varázsige.
Kommunista minden és mindenki, aki a régmúltban vagy akár ma keresztbe tesz a fideszes akaratnak. Aki felszedi a gazdaságtalanul üzemelő kisvasút sínjeit, aki múzeumot és könyvtárat ültet a nemzet mindenkori vezetője által oly jól belakható, meseszerűen pompázatos várbeli terekbe, vagy éppen kifogásolja, hogy avítt, sőt hamis ideológiát megjelenítő, művészi kivitelükben siralmas szobrok lepik el a főváros reprezentatív tereit. És természetesen csak kommunista lehet az is, aki meg akarja tudni, mire veri el a közpénzt a Magyar Nemzeti Bank elnöke, aki azt firtatja, melyik miniszterelnök-közeli oligarcha kapja épp a földet vagy az uniós pénzből megvalósuló beruházási megbízást, és ki mást érdekelne, mint egy kommunistát, hogy mi a magasságos úristenért kell nekünk az oroszokkal atomerőművet építtetnünk Pakson, amikor a gazdaságossági számításoktól a biztonsági megfontolásokig minden ez ellen szól.
Aki nincs velünk, az kommunista, aki meg velünk van, arra teszünk, de igazán magasról.
Orbán rendszerében ez a legszebb: hogy a hívei, már azt a jól meghatározható, elég szűk megvett káderi kört leszámítva, pontosan ugyanazt kapják jutalomból, mint az ellenzéke büntetésből. A látványkormányzás kálója, azaz a borzalmas közoktatás és a lezüllesztett egészségügy, a sportért feláldozott kultúra és közművelődés, az élhetetlenre silányított közélet, a mind hívogatóbbnak tűnő külföld, a munkavállalók létbizonytalansága, a szociális háló szétszaggatása – mindez mindenkit sújt, mindenkinek rontja az életminőségét. Legfeljebb annyi a különbség, hogy a hívek rábólintanak a kamerába pislogás nélkül bámuló Rogán Antalra, amikor azt mondja, a kvótanépszavazásra azért van szükség, mert ők kíváncsiak az emberek véleményére – a többiek pedig gutaütést kapnak tőle.
Ők úgysem tehetnek mást, hát drukkoljanak. Hogy jön végre valaki, aki – legyünk kicsit fellengzősek – gondol majd valamit a hazánkról, a jövőnkről és az életünkről. Akinek mondandója esetében hatástalan, sőt önleleplező lesz az egyetlen dolog, amit a Fidesz ma mondani képes. Hogy kommunista.
