Mondhatná az ember, hogy na ugye? Hát azért van szükség a kancellárokra, hogy ezt ne engedjék. Ha például egy digitális mammográfiás röntgen listaára 70 millió körül van, akkor ne hagyják, hogy egyik kórház 84 milláért, a másik 160-ért, a harmadik meg 240-ért vegye meg. Csakhogy a kancellárok a kormánynak felelnek, a kormány meg egyáltalán nem haragszik a túlárazásért.
Ahogyan a kormány barátja, Lánczi András megmagyarázta, hogy „amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája”, ugyanazzal a logikával védelmezte a túlárazást a parlamentben Csepreghy Nándor, Lázár János helyettese. Szerinte a túlárazás csak az ellenzék narrációja szerint jelent lopást. Valójában azonban olyan gazdasági kényszer Magyarországon és az összes „kohéziós tagállamban”, amelyet a tőkeszegénység indokol.
Lassan a teljes állami intézményrendszert ellepik a kancellárok. Kinevezőik arra hivatkoznak, hogy az orvosok, a tudósok, az iskolaigazgatók jól láthatóan nem tudnak gazdálkodni, még az is megeshet, hogy korruptak, kenőpénzért úgy terelik a magánzsebek felé a közpénzeket, hogy az nekik is jó legyen. Egyre világosabb azonban, hogy nem elsősorban a felsőoktatás vagy az egészségügy hatékony működése az elsőrendű cél, senki sem emészti magát azon, hogy az emberfők kiművelődnek, a betegek meggyógyulnak-e. A kancellárok ennél nagyobb elvárt elkötelezettséggel, „a Fidesz legfőbb politikájáért” felelnek. Azért, hogy a kormánypártok klientúrájához menjen elég pénz.
Ők mondják meg, ki legyen a karbantartó, ki működtesse a logisztikát, ki takaríthat és mennyiért. Sőt, hogy milyen betegséget, hol gyógyíthatnak – annak érdekében, nehogy túllépjék a költségvetési korlátot. A komisszárszerep eközben fölfalja a szakmát: a röntgent ezután is szabad lesz tripla áron venni, bár nem mindegy, kitől. A beteg érdekében azonban – akár él, akár hal – egy fillérrel sem szabad többet költeni, mint amennyi a „legfőbb politika” érvényesítése után megmarad.
