Kellemes meglepetés lenne, ha csütörtökön Genfben megtartanák azt a tanácskozást, amelyen az amerikai, az orosz és az ukrán külügyminiszter, valamint az Európai Unió kül- és biztonságpolitikai főképviselője tárgyalna az ukrajnai válságról. Az pedig egyenesen csodaszámba menne, ha érdemi előrelépést hozna valamilyen kompromisszum felé.
Egyelőre halvány körvonalai sem látszanak annak, mire lehetne alapozni egy megegyezést. A konfliktus tavaly november óta folyamatosan, a február végi kijevi hatalomváltás után gyorsuló tempóban mélyül, Oroszország és Ukrajna – vele együtt a Nyugat – szembenállása minden korábbinál élesebbé vált. A kölcsönös szemrehányásokon és vádaskodásokon túl, eddig egyik oldal sem volt képes a Moszkvához húzó, a Nyugat-barát és a nacionalista ukránokat egyaránt kielégítő alternatívát felmutatni. És egyre nehezebb lesz ilyet találni.
Még ha elfogadjuk is azt a moszkvai állítást, amely szerint a kelet-ukrajnai közvetlen orosz beavatkozást alátámasztani látszó bizonyítékok egyelőre nem igazán meggyőzőek, kevés kétség fér ahhoz, hogy Oroszország támogatja az új kijevi hatalommal szemben Ukrajna többségében orosz ajkú keleti és délkeleti vidékein indult megmozdulásokat. Már csak azért is, mert e régió lakosainak egy részében a Krím bekebelezésével éppen a Kreml keltette azt a reményt, hogy az erősebb és szerintük nagyobb biztonságot jelentő Oroszország védernyője alá kerülhetnek. Ráadásul, bár Moszkvának – miként állítja – itt talán valóban nincsenek olyan tervei, mint amilyeneket a Krímben megvalósított, az ukrajnai bizonytalanság elhúzódása a kezére játszhat, hiszen próbára teszi, meggyengítheti a Viktor Janukovics államfő megbuktatása után az ország élére állt erőket.
