Két angol kutató korrupciós kísérletet hajtott végre oxfordi hallgatók részvételével (Barr, A.–Serra, D.: Corruption and culture: An experimental analysis. Journal of Public Economics, 94. 2010). A 34 országból érkező diákok egy része korrumpálhatott, másik része elfogadhatta azt, egy harmadik csoport pedig saját kárán élhette át a korrupciót.
A kísérlet első részében a korrupciós eredményekből ki lehetett találni, ki honnan jött. A szülőföld viselkedési mintája tovább élt. Ám amikor két év múlva olyan résztvevőkkel végezték el a kísérletet, akik már több éve éltek Oxfordban, az eredmények „kisimultak”, eltűnt az eredeti kultúra hatása. Tagadhatatlan tehát, hogy az egyének képesek és hajlandók átvenni egy másik közösség kulturális mintáját. Ezeknek az eredményeknek egyaránt van pozitív és negatív üzenetük.
Mert egyrészt: a szülőföld kulturális mintáját ösztönszerűen követjük, bárhova kerülünk. Másrészt viszont hosszabb távon hajlandók vagyunk alkalmazkodni a helyi szokásokhoz.
A kulturális mintáknak két szintjük van. Az egyik a látványos, de felszínes szint: mit eszünk, hogyan öltözködünk, milyen szimbólumokat viselünk. A másik a viselkedés „mélyrétegeinek” szintje: hogyan működünk együtt másokkal, bízunk-e bennük, és miként oldjuk meg a konfliktusokat. Az emberek és csoportok közötti konfliktusok – az intoleranciára vagy a korrupcióra való hajlam, a személytelen szabályok és a családi érdek viszonya – inkább a mélyrétegekre utalnak. De miért alakultak ki ezek a kulturális különbségek?
A történelmi fejlődés során az emberi közösségek fokozatosan váltak egyre komplexebbekké. A fejlődés mintáját a menedzsmenttudomány eldőlő S alakú „életgörbével” rajzolja fel. Egy hosszan elnyúló, lassan növekvő szakaszt a növekedés felgyorsulása, a szervezetek komplexebbé válása és az egyének gazdagodása követi, végül pedig a növekedés lelassul, és az életgörbe felső szakaszán magas minőségű, érett állapotba simul bele. Ezzel az életgörbével szokták jellemezni egy-egy termék, iparág fejlődését is. Az emberiség fejlődésére alkalmazva ez a modell azt mutatja, hogy sokáig minden társadalom az életgörbe alsó, lassan növekvő szakaszán „tartózkodott”. Az egyes társadalmak közötti különbségek döntően a kulturális minta felszínes jegyeire terjedtek ki, a viselkedés alapvető mintájára sokkal kevésbé. A közösségek elkülönülve élték életüket. Az idegen veszélyt jelentett, ezért mindenki igyekezett elkerülni a találkozást másik közösségek tagjaival. A letelepült közösségekben az együttélést a kölcsönös ajándékozás tette zökkenőmentessé. Mindenki által követett kulturális mintává vált, hogy ajándékozni kell, ajándékot visszautasítani nem szabad, de viszonozni kötelező.
Az életgörbe gyorsan növekvő szakaszán a viselkedést már egyre inkább törvények szabályozták. Az emberek racionális megfontolások alapján alakították ki a viselkedés szabályait, és alkották meg az együttműködést vezérlő intézményes eszközöket. Így jött létre – a példának okáért – a piac és a pénz is. Amint a közösségek egyre feljebb lépnek az életgörbén, amint egyre nagyobbak és komplexebbek lesznek, a társadalmat egyre inkább csak az intézmények – a tulajdon, a piac, a pénz, az állam és a vallás – integrálhatják. Ezek az intézmények pedig kiszorítják a mélyebben fekvő, ösztönszerű szokásokat. Sőt! A korábban adaptív, pozitív hatású viselkedési szabályból, az ajándékozásból negatív és káros korrupció lesz. A történelem korai állapotában élő közösségekben a körbeajándékozás a normális lét feltétele. Amikor egy innen származó ember szembesül a „felső szakasz” követelményeivel – mint a felső évfolyamosok az oxfordi kísérletben –, képes alkalmazkodni a személytelen szabályokhoz. Itt a kultúrák illeszkedése némi koccanás árán történik meg. Ha azonban egy egész „alsó szakaszbeli” közösség „zárványként” épül be egy a „felső szakaszt” képviselő társadalomba, már fennáll a karambol veszélye.
Mindebből három lényeges dolog következik. Az első: fontos volna, hogy egy politikus felelősséggel és gondosan fogalmazzon. A kultúrák különbsége önmagában nem utal a viselkedés különbözőségére. Magyarországon élnek körülöttünk – nem is kis számban – olyanok, akiknek ez a szülőföldjük, kulturális mintáikba mégis rendszeresen beleütközünk. Ugyanakkor találkozhatunk olyanokkal, akiket Boros Péter – bőrszínük és nyelvük alapján – idegennek minősítene, pedig viselkedésük harmonikusan illeszkedik a mienkhez. A második: aki közösségeket „vesz át”, számítson kisebb-nagyobb karambolra, amelyek kára enyhíthető, de nem kerülhető el. A harmadik: amíg „normális” időket élünk, a másság, a szokatlan pusztán a világot színesítő jelenség. Amikor a világ felajzott – márpedig ezekben a napokban kiváltképp ilyen –, a másság és a szokatlan félelmet kelt. Ilyen helyzetben az Orbánéhoz, Borosséhoz hasonló megfogalmazások és a szélsőségesek által használt kifejezések önbeteljesítő jóslatként veszélyes helyzeteket idéznek elő. Az életünket nemrég még színesítő képek egyszer csak létünket fenyegető jelként bukkannak elénk, és erőszakot váltanak ki.
A szerző társadalomkutató
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
