Az állam magára hagyta a szegénység problémájával a településeket. Nincs megoldása a kereset nélkül maradt emberek lakhatására, nem utolsósorban azért sincs, mert a rendszerváltás óta nem épültek szociális bérlakások. Ami maradt, abban nem lehet normális életet élni. A lepukkant házakat a hajdan prosperáló gyár vagy a vasút építette saját munkásainak. Kőbányának például, ahol tömegével jelentkezik a gond, az elmúlt években egymilliárd forintjába került a használhatatlan lakások reparálása.
Majd aztán arra költ, hogy onnan kilakoltassa a fizetésképteleneket. Évekig tartó pereskedés előzi meg a szomorú napot, amikor a közüzemi díjakat nem fizető nyomorgókat kiteszik. A civil szervezetek – amelyeket a mindenhatóságába belefeledkező állam egyre inkább ellehetetlenít – általában akkor érkeznek, amikor a kilakoltatás már kész tény, az aktivisták legfeljebb annyit tehetnek, hogy fellármázzák a sajtót, így erős képek jelennek meg a végrehajtóról meg a rendőrökről, amint munkájukat végzik.
A végén pedig Orbán Viktor belekurjantja a nagy magyar éjszakába, hogy senkit nem hagynak az út szélén, és csökken a szegénység. Az önkormányzatok eközben azon vannak, hogy a tehetetlen emberek, akik „még arra sem képesek”, hogy eljárjanak saját ügyükben, távol kerüljenek tőle. Menjenek más kerületekbe, és ha már nincsenek szem előtt, a probléma meg van oldva. A kilakoltatás rendszere mögött ügyes és alapos szabályok sorakoznak, aminek része az is, hogy lakbér helyett duplaannyi lakáshasználati díjat fizettetnek azzal, akivel nem akarnak szerződést hosszabbítani, mert például lopja az áramot vagy összeférhetetlennek minősítik.
