Negyedszázad alatt következett be a totális átalakulás, ennyi idő alatt vált a nyomtatott, szeriőz (magyarán: nem bulvár) sajtó
önálló hatalmi ágból, a társadalom megfékezhetetlen őrkutyájából porosodó múzeumi tárggyá.
Pedig nem volt igazán régen, hogy politikusok és pártok sorsa múlt a tényfeltáró cikkeken, és egynémely publicista véleményét úgy leste a nagyközönség, mint másfél évszázaddal korábbi elődei azt, hogy „mit gondol erről Kossuth?”. De ma már a hagyományos közéleti tematikára fókuszáló nyomtatott sajtótermékek hangja belevész a csinnadrattába.
A bulvár szexibb, a net izgibb, a tévében meg gyorsan elhadarják a híreket, és ha az ember nem veszi fel a szemüvegét, a lényeget akkor is látja az óriásképernyőn. Szakdolgozatok tucatjai születtek már erről a folyamatról. Pontosan tudjuk, milyen szerepe volt mindebben a kereskedelmi televíziók, majd az internet megjelenésének, és tisztában vagyunk azzal is, hogy a printelt szeriőz sajtó háttérbe szorulása világjelenség, nem pedig valamiféle magyar fátum.
|
| Fotó: M. Schmidt János / Népszabadság |
A magyar közéletet uraló politikai felvilág legfeljebb annyit tett hozzá a globális tendenciához, amennyivel a természetes átalakulást felgyorsította, a romlást pedig drámaivá tette. Ez egyrészt az utóbbi két Orbán-kormány szemérmetlensége, hogy még csak a látszatra sem adva zsonglőrködik az állami hirdetésekkel: kizárólag a politikai lojalitás alapján dönti el, hová ad és hová nem, mind mellékesen pedig világossá teszi, hogy az a piaci hirdető, aki nem igazodik, hamarosan megnézheti magát.
Másrészt erre a sajtószegmensre volt a leginkább pusztító hatással az első Orbán-kormány által bevezetett – és a balliberális kabinetek által vígan követett – gyakorlat is, amely a titok leplét borította minden közérdekű adatra. Hogy milyen hatással van a magyar közéletre, hogy újra és újra perre kell menni, ha valaki a választott vezetők tetteire vagy az adóforintok sorsára kíváncsi, s a kivéreztetett magyar sajtóban hányan hajlamosak újra és újra nekifogni ennek a tortúrának, erre újságírásunk mai állapota adja meg a választ.
A helyzet mindezek ellenére az, hogy a nem kormányérdekből működtetett hazai print média – illetve a szeriőz lapok mintáját követő netes orgánumok – továbbra is elvégzik a maguk házi feladatát. Dicséretes ügybuzgalommal ráncigálják az országot eluraló klánok nadrágszárát, belenéznek a politikusok, rokonaik és barátaik zsebébe, és megfelelő terjedelemben, a tényeket egymás mellé állítva, kertelés nélkül beszélnek a szégyentelen lopásokról, a sunyi átverésekről és a mindezt kísérő gátlástalan hazudozásról. Ezeket a lapokat azonban nem olvassa senki.
Na jó, finomítsunk:
csak azok olvassák őket, akik nagyjából-egészében egyébként is tisztában vannak azzal, mi folyik itt. A többiek meg ötödik éve elandalodnak a közszolgálaton, hogy milyen csodás is minden világok legjobbikában élni.
Vagy borzadva nézik a vértengert a kereskedelmi híradókban, esetleg cuki állatos képeket osztanak meg a Facebookon. Hogy ez túlzás? Ha az embernek volna még kedve röhögni, azon azért jót mulathatott volna, ahogyan a reklámadó hatására hirtelen hírszolgáltatásba fogó RTL Klub megpróbálta fölvenni a fonalat.
Az első hetekben a híradójuk úgy működött, mintha a Barátok közt utóbbi öt évét próbálná összefoglalni valakinek, aki ezt az időt sajnálatos módon egy lakatlan szigeten töltötte. Pár szóban elmagyarázták, miről nevezetes Felcsút, ki az a Mészáros Lőrinc, hány stadionunk is van minékünk. Tudták ugyanis, hogy a közönségük e segédlet nélkül egy mukkot sem értene a hírekből.
Az RTL Klub új keletű gyakorlatának folytatása tehát felbecsülhetetlenül fontos, de a csatorna csak szócső. Fölerősíti, hallhatóvá teszi a híreket, de (egyelőre) nem szerzi őket. Becsületesen meg is nevezi azokat a mérvadó médiumokat, amelyekből dolgozik. És ezen a ponton érthető meg, miért ragaszkodik foggal-körömmel az Orbán-kormány a költségvetésben egyébként aprópénznek számító reklámadó bevezetéséhez. (Már Simicska Lajos bosszantásán túl.) Mert ha a magára talált tévéhíradót nem sikerül általa elhallgattatni, még mindig kínál egy esélyt: megroppanthatja azokat a sajtóorgánumokat, amelyek közvetlenül szűkebb körhöz jutnak el, de a híreiket az RTL immár belekiabálja az emberek fülébe.
Márpedig ezeknek a kizsigerelt, végtelennek látszó éhkoppra ítélt lapoknak az a pár (tíz)milliócska akár a túlélés ára is lehet. Az osztrák kormány tudja ezt, ezért ott a reklámadóból éppen a print médiumokat támogatják. És íme a fényes bizonyíték, hogy a magyar kormány is tudja ezt.
Nem teljesen igaz egyébként, hogy a nyomtatott, közéleti sajtó mindenütt az utolsókat rúgja. Aligha meglepő módon Skandináviában például szó sincs erről. Az átláthatóság és a politikai számonkérhetőség mintaállamaiban a családok zöme ma is több napilapra fizet elő, és A tetovált lány trilógiában ábrázolt fenomén, a tömegérdeklődést kiváltó, politikusbuktató gazdasági havilap sem minősül tudományos fantasztikumnak.
A skandinávok gazdagok, és ott nem diktatorikus rendszerek egész sora kezelte kiskorúként az állampolgárokat – lehet erre mondani. Ez így van. De ugyanilyen biztos az is, hogy azon az úton, ahol most menetelünk, soha nem lehet eljutni az információkra éhes, a híreket kritikával kezelő, felelős politikai magatartást tanúsító állampolgárok tömeges megjelenéséig. A jól működő demokráciák egyik ismérve, hogy a polgárt minden érdekli, amit a nevében – az ő adójából – csinálnak. Beleszól a helyi politikába, tényekre alapozott véleményt alkot az országos ügyekről.
|
| Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság |
Amihez persze információ kell, ahhoz pedig temérdek készség, a biztos olvasástudástól az ismeretszerzési jártasságon át a véleményütköztetésben szerzett gyakorlatig. Mindez olyasmi, amit a korszerű iskolarendszerek már tizenéves korban megadnak – igaz, kétségkívül feláldozzák cserébe a lexikális tudás nem kis hányadát. Nem véletlen, hogy Magyarország hoffmanni öröksége éppen ennek az ellenkezőjéről szól. Adatok, képletek, bebiflázandó és öt éven belül garantáltan elfelejtett ismeretek sorjáznak a Nemzeti alaptantervben, és ettől a sillabusztól – nem lehet elégszer elmondani – tíz százalékban szabad eltérni.
Mert éppen ez a cél: hogy egy újabb,
a világban értőn tájékozódni képtelen, önálló vélemény alkotására jóformán alkalmatlan generáció nőjön fel.
Egy nemzedék, amely sajnos nem igazán tud, de legalább nem is akar olvasni. Hiszen bármennyire megtépázta is az elmúlt negyedszázad a magyar közéleti sajtót, ha valaki, hát Orbán jól tudja, milyen veszélyes az, hogy egyáltalán létezik. Ennek az új rajnak készül most – mint pont az i-n – a közszolgálati hírcsatorna. Övék lesz a közszolgálati zene- és a sportcsatorna is, és ha felüdülésre vágynak, még mindig ott a közszolgálati filmcsatorna meg a számukra ismeretlen, velejéig hamis világba kalauzoló retrocsatorna.
Hetek kérdése, hogy a nyilvánosság kakofonikus zaját elkezdje túlharsogni ez a minden eddiginél hangosabb szólam.
