Az őrök érzéketlenségére és emberi mivoltukból való kivetkőzésére jó példa nyolcvan év feletti szakácsnőnk esete. Ő nálunk családtagként lakott, bár már nem dolgozott. A felfordulásra kibotorkált a házból, nagyanyámat keresve, és sírt. Erre a szociálisan érzékeny hatalom képviselői a munkásosztály ezen tagját feldobták a teherautó platójára. Azon nyomban szörnyethalt. Úgy utaztunk a Hortobágyra, hogy a feje volt nagyanyám egyik térdén, a másik térdén én ültem.
Mivel elhurcolták azt a vidéki hozzáértő gazdaréteget, amely az egyes területeken évszázadok óta gazdálkodott, ismerte a helyi sajátságokat és a gazdálkodás összes szakmai fogását, elveszett az a szakmai tudás, amit mind a mai napig nem tudtunk pótolni. Elveszett az az erkölcsi erő is, ami a magyar vidék nemzeti érzéséből fakadóan nemzetfenntartó erő volt.
Szüleimet Budapestről telepítették ki Esztárra. Semmilyen előzetes értesítést nem kaptak. Családunk nyolc tagja összesen hat bőröndöt vihetett magával. Bútorokról szó sem lehetett. A kitelepítetteket teljes vagyonelkobzással sújtották. Apám közjegyző volt, az állása természetesen megszűnt, és életében soha többé jogászként nem helyezkedhetett el. Segédmunkás, kubikos lehetett. A nagyszüleim életük végéig nem kaphattak nyugdíjat. Én osztályidegen lettem. X-es. Még 1965-ben is ennek alapján szenvedtem el hátrányokat.
Hogy mikor ért véget a kitelepítés? Ezt a történészek is különféleképpen látják. Birtokomban van egy 1953-as belügyminisztériumi levél, amely arról intézkedik, hogy az addigi kényszerlakhelyünket el kell hagyni – saját költségünkön. Új kényszerlakhelyként Derecskét jelölik ki számunkra. Itt is csak rendőri felügyelet mellett élhettünk. Itt jártam általános iskolába 1958-ig. Tehát nem igaz, hogy a kitelepítés Sztálin halálakor, 1953-ban véget ért. Nem beszélve arról, hogy 1958-ig a szabad költözködési jogunktól is meg voltunk fosztva. A kitelepítés megszűnéséről soha semmilyen hivatalos értesítést nem kaptunk!
Zappe László azt írja (a gyermeki látásmódot ironikusan idéző cikkében – a szerk.): „Magamtól sohasem jutott volna az eszembe, hogy kárpótlás járna érte. Meg is lepődtem, amikor a kilencvenes években pénzt kaptam érte.” Mi, a sorstársak többségével együtt, azon lepődtünk meg, hogy milyen keveset kaptunk, ha kaptunk. Én például azon is meglepődtem, hogy amikor azt hittük magunkról, hogy jogállam vagyunk, a tőlünk elrabolt földbirtokot és ingatlanokat a Porcsalmai Tsz megszűnése után eladták. Abban a házban, ahonnan nagyszüleimmel együtt elhurcoltak, ma, mivel megvehette, egy német vállalkozó lakik. A római jogrendszer, amelyre állítólag a magyar jogrend is épült, azt tanítja, hogyha valakitől valamit elrabolnak, és megvan az érték, az visszajár az eredeti tulajdonosnak.
Dr. Gyene István
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
