Érzékelve a meghökkentő számadatok körüli csendet, géppuskatűzszerűen fogalmazódtak meg bennem a kérdések. Tízéves távlatban vajon hogyan – milyen éves ütemben – változott az időlegesen vagy tartósan külföldre távozó munkavállalók száma? Megismerhető-e a külföldön dolgozók iskolai végzettségének összetétele (alap-, közép- felsőfok), a szakmája és a külföldön betöltött munkaköre? Szerezhető-e információ a korosztályok megoszlásáról, a családi állapotról, a velük költöző (munkát nem vállaló) családtagok számáról? Felmérhető-e viszonylag pontosan, hogy mekkora (legális) jövedelmeket szereznek külföldi munkavállalásuk során, és ebből mennyit költenek el Magyarországon? Prognosztizálható-e a közeli jövőre vonatkozóan a trend fékeződése vagy megfordulása? (Köztudott, hogy a lengyelek már „visszafordultak” hazájuk felé.) Magyarország mely régióiból (megyéiből) a legnagyobb arányú a kivándorlás? A külföldi egyetemeken tanuló magyar diákok közül hány százalék nem jön haza a diploma megszerzését követően?
Bizonyára sokkal több kérdés is feltehető (pl.: hányan dolgoznak idénymunkában, mennyi munkaórát teljesítenek, milyen jellegű munkaszerződést kötnek? stb.), de amit fontosnak tartok és javaslok, az a következő: a külföldi munkavállalás kérdéseivel ideje lenne körültekintően foglalkozni. Akkor is, ha folytatódik a „népvándorlás”, akkor is, ha nem. Ez a témakör már most alapos elemzést igényel(ne), hiszen a jelenség versenyképességi, jövedelemszabályozási és költségvetési szempontból egyaránt fontos. Az nem elég, hogy én felületesen azt gondolom: a hazai munkaerőpiacon tovább nem keresgélő személyek többsége bizonyára kreatív, konvertálható tudású, vállalkozó szellemű és nyelvismerettel rendelkező 20–40 év közötti ambiciózus ember.
Jó lenne többet tudni róluk. Nemcsak a nyers számok tükrében, hanem a „mögöttest” is. Ha kint maradnak, azért, ha hazajönnek, azért. Pillanatnyilag tömeges „visszafordulási” hullámra nem számítok, de megtörténhet, hogy a munkavállalást, a társadalombiztosítási ellátást stb. érintő szabályok változása az európai gazdaságokban (gondolok itt elsősorban az Egyesült Királyságra) tízezrek azonnali kényszerű hazatérését eredményezi. Esetleges visszatérésükkor napjainkban 370 ezer munkanélküli és a nyugat-európaitól jelentősen eltérő kereset lehetősége fogadná őket. Sajnos nagyobb a valószínűsége annak, hogy a kvalifikált és aktív generáció érdemi hányada a jobb és biztosabb megélhetés reményében örökre elhagyja hazánkat. Annál szomorúbb és keményebb kritikát nem tudok elképzelni, mint hogy több százezer magyar munkavállaló tartós vagy végleges távolmaradásával azt a véleményét nyilvánítja ki: neki itthon nincs pálya, ide nincs miért visszatérni. Nem fogadom el azokat a félvállról odavetett véleményeket, hogy nem kell izgulni, két-három éves külföldi munkavállalói tapasztalat után úgyis hazatérnek. A családtagokkal (feleséggel, gyerekekkel, szülőkkel) való kiköltözés azonban inkább arra utal, hogy nem modern kori „valcolásról” (iparoslegények néhány éves külhoni tapasztalatszerzéséről) van szó, hanem új haza, új standard lakóhely választásáról. Ubi bene, ibi patria. Ahol jól megy a sorom, ott a hazám.
Ez a folyamat emocionális és kulturális megközelítésből is szívszorító, de én inkább a gazdasági ellehetetlenülés veszélyeire hívom fel a figyelmet. Ha az elvándorlás tartós és intenzív lesz, ha a képzett fiatalok tömegesen elhagyják az országot, akkor nincs magyar fellendülés, nincs színvonalas egészségügyi ellátás, nincs tisztességes nyugdíj. A 93 ezer négyzetkilométerünkön maradó képzetlenek, segélyezettek, munkanélküliek, öregek és betegek tömegei nem képesek felvirágoztatni ezt az országot. Értük biztosan nem fektet be és nem kockáztat sem a nemzeti, sem pedig a multinacionális tőke. Nem hoz ide csúcstechnológiát, és nem tervezi magas hozzáadott értéket képviselő termék gyártását és szolgáltatás nyújtását.
Az ország stabil növekedési pályára állításához kiválóan képzett értelmiségiek és szakmunkások kellenek, akik „életformaszerűen” Magyarországon képzelik a jövőjüket. Talán olvasták az áprilisban megjelent cikket, amely szerint egy magyar származású üzletember egymilliárd forintos Pest megyei beruházása során döbbenten tapasztalta, hogy 600 magyar hegesztő tesztelését követően 360 egyáltalán nem tud hegeszteni, 90 pedig csak bizonyos eljárással. A jelöltek 90 százaléka „képtelen a szakmához kapcsolódó tevékenységeket önállóan elvégezni”. Az ajánlott nettó bér: 300 ezer Ft/hó/fő. Tudom, hogy egy példa nem példa, de azért felteszem a kérdést: hol vannak a jó képességű és rutinos hegesztők? Nincsenek, vagy „elhúztak” külföldre? Valaki válaszol majd?
Itt állunk a 2014–2020-as EU-költségvetési ciklus küszöbén. Célszerű lenne, ha a reánk eső 7500 milliárd forintos uniós támogatási összegből – akár az Emberi Erőforrás Fejlesz tési Operatív Programon belül – indulna egy Itthon, újra itthon című foglalkoztatáspolitikai projekt. Ez a kezdeményezés egyrészt segítené a jövedelmi különbségek kiegyensúlyozását, másrészt gondoskodna új képzési, továbbképzési és előmeneteli szisztémák rendszerbe állításáról is. Lépni kellene sürgősen, mivel a minőségi munkaerő gyors kiáramlása az országból viszonylag rövid időn belül drámai következményekkel járhat.
Írásomat nem riogatásnak szánom, nem szeretnék pánikot kelteni, egyszerűen csak jelzem, hogy baj van, és aggódom. Persze az nagyon dühít, hogy durva és nívótlan nyilvános viták folynak különféle terek, termek, szobrok és zászlók körül, miközben valamennyien közömbös némasággal vesszük tudomásul, hogy az elmúlt évtized távlatában – elsősorban gazdasági megfontolásból – tényleg áttelepült Európa sikeresebb felébe félmillió emberünk, holott itthon is nagy szükség lenne rájuk.
A szerző főtitkár, Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége.
***
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
